/A tanulmány első megjelenési helye: Bolemant Lilla szerk. Nőképek kisebbségben: tanulmányok a kisebbségben (is) élő nőkről. Pozsony: Phoenix PT, 2014, 18-29. A kötet egyben letölthető itt. Alább a linkekkel kiegészített változat olvasható, a szövegben [jelzett] oldalszámokkal. A tanulmány csak az eredeti megjelenési adatok megadásával idézhető./

Tartalom:

Bevezetés

1. A feminista megmozdulások előfutárai

2. Feminizmuzs a XX. század elején: a Feministák Egyesülete

3. A nők helyzete az első világháború végétől a rendszerváltásig

4. Feminizmus a rendszerváltáskor: a Feminista Hálózat

5. Akadémiai és aktivista feminizmus 1988-tól napjainkig

6. Zárszó: a meg nem valósult "harmadik hullám"

Felhasznált irodalom 

Bevezetés

[19] 

„A férfiuralom dolgoztatja a nőket,”

állapította meg a 2012. december 9-én Budapesten rendezett Feminista Közösségi Est egyik szereplője.1 Kijelentése több kontextusban is megállja a helyét, én az irodalmi és történelmi műveltség megszerzésében vélem különösen relevánsnak. Egy 2009 májusa óta önkéntes alapon működő magyar feminista honlap, a Nőkért.hu főszerkesztőjeként, a prominens feminista lap, a Ms. Magazine Top 100-as listájának mintájára ajánlott irodalomlistát állítottam össze olvasóink számára. Pár évvel később egy budapesti székhelyű, többnemzetiségű feminista csoport, a Radical Queer Affinity Collective a magyar feminizmus történetének bemutatására kért kiállítás formájában.

E két projekt alatt a lehető legkonkrétabban megtapasztaltam az addig sem ismeretlen tényt, miszerint az, aki meg akarja ismerni a női irodalmi és történelmi hagyományt, lényegében dupla tanulásra kényszerül; a közoktatás által ugyanis csak részleges ismereteket szerez, mindössze a férfikánon és a férfitörténelem válik a műveltsége részévé. Ha az egyén meg akarja ismerni a női szerzőket és a nők jogaiért küzdő történelmi személyeket, kénytelen a nulláról kezdeni a tanulást, kutatást – amiben nincs is könnyű dolga, mert noha a magyar nőírókról egyre több tanulmány(kötet) lát napvilágot, a hazai nőjogi törekvéseket feldolgozó átfogó mű magyar nyelven a mai napig nem született.2 Az utóbbi ismereteket a különböző válogatáskötetekben – melyek ritkán különítik el a kimondottan feminista és a szimplán női témákat – megjelent tanulmányokból és folyóiratokból lehet összegereblyézni. Jelen tanulmány a Nőkért Egyesület „A magyar feminizmus története” című vándorkiállítása kísérőjeként született, és megírása után úgy érzem, a kutatás és a vonatkozó szakirodalom áttekintése leginkább csak a felderítetlen tudásanyag roppant mennyiségével szembesített.

Elöljáróban két dolgot szeretnék tisztázni, az első egy elméleti, a második pedig egy gyakorlati kérdés.

Egyrészt, a feminizmus az a társadalomkritikai eszme illetőleg tudományos szemléletmód, amely felismeri, hogy a nők nemüknél fogva szisztematikus hátrányokat szenvednek el a társadalomban, a nyilvános és a magánszférában egyaránt3, és amely – optimális esetben ugyan figyelembe véve az interszekcionalitás jegyében az egyéb társadalmi különbségek (faj, etnikum, osztály, vallás, szexuális orientáció, fogyatékosság, stb.) okozta meghatározottságokat és hátrányokat is – deklarálja az imént említett egyéb társadalmi különbségeken túl, pontosabban azokon belül pluszban megjelenő, azokat mintegy átszelő specifikus női problémák és érdekek létezését, és azok megoldására, illetve érvényesítésére törekszik. E törekvések történhetnek a tudományos élet berkein belül – mára minden humán és társadalomtudománynak van feminista irányzata, sőt, létezik feminista földrajz is; vagy a mozgalom keretében, aktivizmus formájában. A feminizmus egyes irányzatai a kialakult egyenlőtlenségek vélelmezett okaiban és a javasolt megoldásokban különböznek.4 Magyarországon azonban ezek, a megmozdulások kisebb mérete és a hozzáférhető szakirodalom szűkössége miatt, nem különültek el.

Az előbbiekből következően a nőközpontúság nem jelent feminizmust; azaz egy hatalmi pozícióba kerülő nő, vagy egy nőkből álló, nő által vezetett társadalmi szervezet egyáltalán nem biztos, hogy rögtön női érdekeket szolgál, azaz rögtön feminista. Feministának az az egyén vagy csoport számítható, aki/amely tematizálja a nők mint társadalmi csoport egyenlőtlen helyzetét, és a nemek egyenlőségének előmozdítására törekszik. További kritériumként határozható meg a feminista öndefiníció, ennek alapján a feminizmus kibontakozása előtti törekvések legfeljebb a feminizmus előfutárainak tekinthetők.5

 Ezzel, mivel a mások kívülről az egyénre aggatott definícióinak elutasítása a feminizmus [20] fontos szempontja, egyet is értek, ugyanakkor magyar kontextusban némileg árnyalja a kérdést a feminizmus tipikus elutasítása, az „én nem vagyok feminista, (de)” kijelentés, amit nemritkán mégis tartalmilag feminista érvelés követ. A feminizmusnak ugyanakkor szintén fontos aspektusa az elődök, az „anyák” tiszteletben tartása, így az explicit elutasítás-hárítás-távolítás véleményem szerint kizárja a feminizmust, sőt, mivel alátámasztja a feminizmus megbélyegzését, még antifeministának is mondható.

Ami a gyakorlati részt illeti, Magyarországon egységes és folytonos feminista mozgalomról sajnos nem beszélhetünk, ezért választottam a címben a feminista „megmozdulások” kifejezést, utalva az egyes törekvések alkalomszerű, és az előzmények köztudatból való kiszorítása miatt a folytonosságot, korábbi szakaszokra való reflektálást leggyakrabban (eleinte mindenképpen) nélkülöző jellegére. A folytonosság e hiánya miatt az újabb megmozdulás elindítói mindig kénytelenek felvenni a programjukba az elődök kutatását, hiszen ez a tudás könnyen és összeszedett formában nem hozzáférhető.

 1. A feminista megmozdulások előfutárai (1790-1895)

A női szerepek és a női jogok Magyarországon a 17. sz. második felében, főleg az 1770-es években kezdtek a diszkurzus tárgyává válni, elsősorban röpiratok formájában. Utóbbiak közül a legjelentősebb Bárány Péter „folyamodó nemeshölgy” álcájában, két évvel Mary Wollstonecraft fellépése előtt, írott 1790-es beadványa  „A’ magyar ANYÁKNAK az ország’-gyűlésére egybe gyűlt ország’ nagyai’, ’s magyar atyák’ elejébe Terjesztett alázatos Kéréssek” címmel.6 (Megj.: a későbbiekben is rendszeresen találunk példát arra, hogy egy-egy férfi válik, saját néven vagy női álnéven a nőjogok szószólójává.)

A korabeli szövegek jellegzetessége, hogy a nőpárti írások is többnyire normatívak, esszencializálók, az emberjogi szempont ritkán jelenik meg bennük. Azaz, ezen írások készpénznek veszik, nem kérdőjelezik meg mint normát a nő feleség- és anyaszerepét, és esszenciális női erényekre hivatkozva kérnek a nők számára nagyobb teret a közéletben. A nők részvétele megfigyelőként az országgyűlésben, vagy beengedésük az oktatási intézményekbe közvetett jelentőségű, csak mint eszköz jelenik meg, a nemzeti érzelmek fokozása, illetve az anyaszerep jobb teljesítése érdekében. Jelen írásban azokra a szövegekre helyezem a hangsúlyt, amelyekben részben mégis fellelhető az emberi jogi szempont, így a feminizmus előfutáraiként tarthatók számon.

Az 1800-as évek elején „csaknem csoportosan léptek fel a nők az irodalmi közszereplés igényével.”7  Köztük feminista előfutárnak tekintető Újfalvy Krisztina (Máté Jánosné) költőnő, akinek 1804-ben kiadott „Barátsági vetélkedése” Molnár Borbálával az első nyilvánosságra hozott közéleti tárgyú levélváltás nők között, és elsőként rögzít „ellentétes női álláspontokat, nézeteket a két nem megítélésével, helyzetével, társadalmi és magánéleti szereplehetőségeit illetően."8  A levelezésben Újfalvy képviseli a progresszívebb, Molnár pedig a konzervatívabb álláspontot. Újfalvy – Mary Wollstonecrafthez hasonlóan! – amellett érvel, hogy a nők alárendeltsége társadalmi eredetű, ahogyan a nekik tulajdonított negatív tulajdonságok is.9

Az Újfalvy-Molnár levelezés után 20 évre jórészt elült a téma, de aztán annál nagyobb port vert fel az 1822 és ’27 között a Tudományos Gyűjtemény lapjain lezajlott első központosított vita. Ennek keretében lépett színre

Takács Éva (Karacs Ferencné, 1780-1845), aki elsőként írta le, hogy azonos oktatás mellett a nők a férfiakéval egyenértékű teljesítményre lennének képesek a politika, a tudományok és a művészetek terén. 1822-ben azzal keltett botrányt, hogy csípős nyelvű színikritikát merészelt írni egy férfi színdarabíró művéről, melynek különösen a sztereotip nőképét bírálta. Ez persze nem maradt válasz nélkül, és a végén még az is vita tárgyává vált, hogy a nőknek joguk van-e egyáltalán a véleményükkel nyilvánosság elé lépni.10 Takács a női önállóság mellett is érvelt, szerinte a nőknek képesnek kell lenniük az öneltartásra, és joguk van szakmát szerezni.11 Tekinthetjük szinte az első emberjogi perspektívájú érvelőnek: hangsúlyozta a női individualitás kibontakoztatásának fontosságát. Leírta, hogy a házasság és anyaság felelősség, de egyúttal azt is, hogy nem feltétlenül önmegtagadás.12 Jellegzetesség, hogy minden gondolatát a saját nevén publikálta, míg ellenfelei többnyire csak álneveken mertek vitatkozni vele.13 Lánya, Karacs Teréz Teleki Blankával együtt a magyar nőnevelés úttörője lett.

Teleki Blanka (1806-62) 1846-ban iskolát alapított főúri származású lányok számára, és 1848 áprilisában a forradalom 12 pontjának mintájára tanítványaival együtt kiadta a  „Teleki Blanka növendékeinek kiáltványa a nők egyenjogúsága ügyében” című dokumentumot14, amelyben a nők oktatását, szellemi fejlődését nevezték meg a nők emberré válása kulcsának. Teleki Blanka veti fel elsőként, hogy a szavazati jogot a nőkre is ki kellene terjeszteni; a ’48-as törvények ugyanis a felsorolt kritériumokban gondosan kiemelték, hogy „a nőket kivéve.”15 (1843-ban Beöthy Ödön és Bezerédj István felszólalásai nyomán a kérdést, eredmény nélkül, egyébként már érintette az országgyűlés.16 „Ne legyenek olyan mondatok: »mindenki bír szavazati joggal, [21] kivévén a nőket«"17, követeli, ugyanakkor ennél is fontosabbnak tartja a nők oktatásának ügyét, mely a 19. század közepétől a magyar nőjogi törekvések középpontjába került.

Madách Imre – aki csak mellékszereplő lesz ebben a történetben – 1864-ben akadémiai székfoglaló beszédét a női nem szellemi alacsonyabbrendűségének fejtegetésére áldozta, majd a szöveget Arany János Koszorú című lapjában meg is jelentette.18 A sorokat döbbenten olvasta Veres Pálné Beniczky Hermin, akit addig régi, mély barátság fűzött az íróhoz. Rögvest levelet írt Madáchnak – ezzel tűnt fel a magyar közéletben –, melyben kifejtette az érvet, hogy az író által észlelt különbségek társadalmi eredetűek, a társadalom nem hogy nem várja el a műveltséget egy nőtől, de nem is díjazza, sőt, megszégyeníti, ha rendelkezik vele, pedig azonos színvonalú oktatás mellett a nők szellemi teljesítménye nem maradna el a férfiakétól.19 Kevéssé ismert tény, hogy „Veres Pálné levele határása Madách válaszában bevallotta, hogy tévedett, és kijelentette, ha előzőleg beszélt volna a levél írójával, másképpen fogalmazta volna.”20 Veres Pálné azonban ezzel az esettel végképp belátta, hogy a nők oktatásának megszervezése halaszthatatlan, és 1865. október 28-án a Hon című lapban felhívást intézett a magyar nőkhöz.21 Ennek későbbi folyományaként 1868. március 23-án megalakult a Nőképző Egyesület, Veres Pálné elnökkel és Teleki Sándorné alelnökkel, „Haladjunk!” jelszóval. 1869-ben az egyesület – miután 7000 magyar nő aláírását és Deák Ferenc támogatását szerezte meg a cél érdekében22 – lányiskolát alapított.23 Eleinte helyiségeket béreltek, 1882-től a Zöldfa utcában saját épületben működtek. 1886-tól folyóirat jelent meg, Nemzeti Nőnevelés címmel.

Az 1870-es években három alkalommal előkerült a nők választójogának kérdése24, Madocsányi Pál és Majoros István képviselők kezdeményezésére. „Madocsányi Pál képviselő, az országgyűlés 1871. március 13-i ülésén több özvegy nő kérvényét mutatta be, „melyben − Madocsányi szavai szerint − a folyamatban levő megyék és községek rendezése és a választási törvény alkotásánál az őket megillető választási jog megadásáért esedeznek.””25 „Madocsányi előterjesztésének hatásairól csak annyit jegyez fel a képviselőház naplója, hogy „derültséggel” fogadták."26 A 20. század eleji magyar feminizmus viszont fegyverként használhatta ezt az indítványt arra a vádra, hogy a jogfosztott nők korábban nem kíséreltek meg helyzetükön változtatni.27 Ami a további küzdelmet illeti, 1872. január 13-án Majoros István a nők politikai egyenjogúsításának kérdését törvényjavaslat formájában hozza a parlament elé, s javaslatában a nőknek a férfiakkal minden téren, úgy a politikában, mint a magánjogban való egyenjogúsítását indítványozta. Bár e javaslat benyújtásakor nem ért el semmi közvetlen sikert, viszont meg kell állapítanunk, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő cselekvő-képességet biztosító 1874: XXIII. t.-c. Majoros egyenjogúsító javaslatának egy részét magáévá tette. Kiemelendő ezen kívül, hogy Majoros törvénytervezete révén az európai kontinensen valószínűleg a magyar parlament volt az első, amelyben a nők szavazati jogát javaslatba hozták.

A női szavazatjog mellett állást foglalt még Majoros és vele együtt Stanescu Imre az országgyűlés 1874. évi július 8-i ülésén a választói törvény tárgyalásakor is, de hiába.28

A szavazati joggal nem rendelkező nőkről Majoros (aki korábban a nők állami munkavállalásának engedélyezéséért is felszólalt29) mint „páriákról” beszélt, „kik az emberi társadalmi terheket viselni tartozván, jogaikat nem élvezhetik”30 – azaz, figyelemre méltó az Olympe de Gouges-i, méltányossági, illetve emberjogi alapú érvelés. A reakció ezúttal a türelmetlenség volt, a házelnöknek többször csendre kellett intenie a képviselőket.31 Majoros a felszólalásában kitért a nők tudományban és munkában betöltött szerepére is.32 Ugyanezen törvényjavaslat tárgyalásakor Kállay Ödön képviselő (aki egyébként nem vallotta magát a „nő-emantipatio” hívének), a következőt mondta Majorost támogató felszólalásában:

„Én fel nem foghatom, hogy mi jogosítja fel a férfivilágot arra, hogy a szavazást a nőktől megtagadja. (…) Ez valóban a t. ház hátramaradottságának legnagyobb bizonyítéka. Úgy látszik, mi még mindig ott állunk, hogy a testi erőt tartjuk jogforrásnak,...”33 

Majoros 1874. július 8-án (a választók számát végül valójában szűkítő választójogi „reform” tárgyalásakor) újra próbálkozott, hosszan sorolva a különböző osztálybeli nők társadalmi szerepvállalásának példáit34, és hangsúlyozva az egyenlő oktatás fontosságát, melynek köszönhetően a nők „nem lesznek annyira gúny és nevetség tárgyai."35 Azaz, wollstonecrafti érvet láthatunk: mindazon tulajdonságokat, amelyekért a férfitársadalom lenézi és gúnyolja a nőket, magának a férfitársadalomnak a nőket elnyomó mechanizmusai termelik ki – ismeri el egy férfi. Bár akadtak, akik a nők jogait illetően egyetértettek vele, a gyakorta (és nem pozitív felhanggal) John Stuart Millhez hasonlított Majoros István „végül a politikai porondon mégis egyedül maradt, s az ügy magányos harcosaként vonta magára az élclapok figyelmét.”36 Ráadásul valószínűsíthetően a közéleti bukását is ennek köszönhette.37

A nőjogi megmozdulások ezek után főként a nők oktatására koncentráltak, [22] nem is minden eredmény nélkül: Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete révén 1895. december 19-én a nők számára megnyíltak az egyetemek bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi karai.38 Problémát jelentett azonban az egyetemhez szükséges előképzést nyújtó lánygimnáziumok hiánya, amin az állam, mert nem tartotta kívánatosnak, hogy a nők nagy számban folytassanak egyetemi tanulmányokat, nem is akart változtatni.39 A nők számára hozzárhető formális oktatás hiányosságai miatt vált fontossá a nők intézményen kívüli, informális művelődése, mely vitaestek, olvasókörök és folyóiratok formájában valósult meg40– ebben (is) fontos szerepet játszott a Feministák Egyesülete, melynek tevékenységét a következő fejezetben tárgyalom.

2. Feminizmus a XX. század elején: a Feministák Egyesülete

A nők hivatalviselését 1885-től engedélyezték Magyarországon. (A nők egyébként a 19. század végére szinte minden hivatásban megjelentek.) Növekvő számuk miatt 1896-ban megalakult a Nőtisztviselők Országos Egyesülete41, és ebből vált ki 1904-ben a Feministák Egyesülete.

December 18-án a Ferenciek tere 4. alatt tartották alakuló gyűlésüket a Közgazdasági Társaság nagytermében, 200 nő és 50 férfi részvételével, nagy sajtóérdeklődéssel.42 Elnöknek Glücklich Vilma tanárt választották43 (aki az első nő volt, aki egyetemre járhatott Magyarországon, 1896-tól filozófiát hallgatott), alelnöknek pedig Márkus Dezső jogászt. Osztály-, politikai és felekezeti különbségeken felülemelkedve kívánták képviselni a nők érdekeit. Megfogalmazott céljuk: „a magyar nő egyenjogúsítása minden téren”44, ennek egy eszközének tartották a nők szavazati jogát. 1905-ben a (az 1904-ben Carrie Chapman Catt által alapított) Nemzetközi Női Választójogi Szövetség (International Women’s Suffrage Alliance, IWSA) tagszervezetésévé váltak, 1913-ban, „a szavazati jog felelősség” jelmondattal, Budapesten Nemzetközi Női Választójogi Kongresszus tartottak, amely tovább növelte addig sem elhanyagolható társadalmi presztízsüket.45

Lapjuk A Nő és a Társadalom46 volt, amely 1907 és 1913 között jelent meg, Bédy-Schwimmer Rózsa főszerkesztésében. A politikától a nők munkaválallásának és oktatásának számos kérdésén át a családi életig és az egészségügyi felvilágosításig számtalan témáról írtak. A reprezentáció terén történő jogérvényesítés, a globális, illetve lokális szervezkedés, az összefogás jelentőségének hangsúlyozása, a nőknek szánt olvasmányok bírálata és alternatívák javaslata mellett foglalkoztak olyan, számunkra is ismerős problémákkal, mint a „wage gap”, azaz a nemi diszkrimináció a fizetés összege terén, továbbá a csak szavak szintjén magasztalt anyaság (melynek gyakorlati megbecsülését, védelmét sürgették), a gyermekbántalmazás, a prostitúció megtűrése (csak úgy, mint ma: a prostituáltakat büntették és tették felelőssé, a futtatókat alig, a klienseket pedig egyáltalán nem üldözték). Ez utóbbi téma kitölteni látszott a szexualitás kérdéskörét, mert a nemi felvilágosítást szorgalmazó néhány cikk igen nagy ellenállást váltott ki, akadtak szülők, akik emiatt tiltották el lányaikat a folyóirat olvasásától.47 Pozitívabb fogadtatásra leltek az egészséges öltözködést, a testmozgást, a higiéniát szorgalmazó írások.

1914-től a lap A Nő (Feminista Folyóirat)48 néven jelent meg (szerkesztők: Pogány Paula és Teleki Sándorné, felelős szerkesztő: Bédy-Schwimmer Rózsa). 1916 és ’19 között pedig a Feministák Egyesülete Nők Lapja címmel, Spády Adél szerkesztésében is adott ki lapot. (A Nő a ’20-as években többször szünetelet, de 1927/28-ban még megjelent egy különszáma.)

A 20. század elején a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is fellépett a nők szavazati jogáért, de sajnos többnyire inkább feszültségben, mintsem együttműködésben a Feministák Egyesületével. A szociáldemokraták leginkább azért nehezteltek a feministákra, mert – inkább véleményük szerint, mintsem a valóságnak megfelelően – ők nem képviselték minden osztály érdekeit, szerintük ők csak „hölgyválasztójogot” akartak.49 A szociáldemokraták úgy vélték, hogy az osztálykülönbségek sokkal inkább meghatározók a nemi különbségeknél: a mágnásfeleség a férjével lesz szolidáris, nem a cselédjével.50 A szociáldemokraták ragaszkodtak az azonnali általános választójoghoz, és dühösen fogadták, hogy Schwimmerék (ugyenezen cél fokozatos elérésének reményében) nyitottak voltak a nők szavazati jogát feltétellel (pl. értelmi vagy vagyoni cenzus alapján) támogatókkal való együttműködésre is.

Utóbbiak közt voltak arisztokrata származásúak is, akiktől a támogató hangnemet a szociáldemokraták kizárólag arcpirító gúnyként, felháborító félrevezetési kísérletként értelmezték.51 Látható, hogy miközben sértődötten – és joggal – visszautasították a munkásnőkre vonatkozó sztereotípiákat52 (pl. könnyű erkölcsű, pazarló, politikailag tudatlan, visszatartja a férjét a szervezkedéstől, stb.), ők maguk meglehetős előítéletekkel viszonyultak a náluk jobb vagyoni helyzetben levő nőkhöz (léhák, mihasznák, gőgösek, csak szépítkeznek és korzóznak, stb.) Pedig a munkásnők maguk is többször nehezményezték, hogy a saját mozgalmukon belül is másodlagos pozícióba kerülnek53, az osztályérdekképviselet a férfi munkások érdekeire koncentrált elsősorban. Nem lett volna nehéz belátniuk, hogy a burzsoá asszonyok a maguk osztályán belül hasonlóan pozícionálódnak, nem lett volna [23] nehéz megtalálniuk az osztálykülönbségeket felülíró, a női mivoltból eredeztetett közös problémát. Ehhez képest a női érdekérvényesítés sikertelen eredményeinél előszeretettel mutogattak inkább a feministákra,54 akiknek legfeljebb talán annyi róható fel, hogy nem voltak eléggé tudatában a saját osztályprivilégiumuknak és a munkásnők „kettős elnyomásának.”

A szociáldemokratáknak továbbá az sem volt kedvükre való, hogy Schwimmerék gyakran hozakodtak elő külföldi példákkal.55 Szónokuk, Lux Terka kifogásolta a szexuális felvilágosító tevékenységüket is.56 A budapesti Nemzetközi Női Választójogi Konresszusról tudósító Kunfi Zsigmond megállapítja, hogy egyetlen szociáldemokrata szervezet sem vett részt az eseményen.57 A háború a szociáldemokrata érveknek is új lendületet adott, de a törekvéseik már szinte teljesen külön szálon futottak a feministáktól.

A nők végül első alkalommal 1918-ban nyertek részleges választói jogot, a Károlyi-kormány alatt (I. „néptörvény”) a legalább 6 éve magyar állampolgárok közül a 24 év feletti, írni-olvasni tudó nők (és a 21 év feletti férfiak) választójogot kapnak, de választásokat e törvény szerint nem tartottak. (1919 tavaszára tervezték, de a proletárdiktatúra létrejötte ezt megakadályozta.) A Tanácsköztársaság rövid ideje alatt minden 18 év feletti dolgozónak, aki szakszervezeti tag, volt választójoga, ám a legtöbb helyen (főleg vidéken) nyílt szavazást tartottak. A feminista mozgalom szembeszállt a proletárdiktatúrával, és A Nő 1919. decemberi számában írtak a proletárdiktatúra okozta károkról. A Horthy-korszak alatt a nők (a férfiakéval 1945-ig nem egyenlő) szavazati joga további csorbításokon esett át, és a Feministák Egyesületének egykori vezetői emigrációba kényszerültek.

3. A nők helyzete az első világháború végétől a rendszerváltásig

A két világháború között előtérbe kerültek a (Pető Andrea kifejezéseivel élve58) „nemzeti keretben” működő, a hagyományos alárendelt női szerepet propagáló, jobboldali-konzervatív, háborúpárti nőszervezetek, melyeket a Magyar Nők Nemzeti Szövetsége, a MANSZ fogott össze. Az „anyai keretben” működő, azaz jótékonysági nőszervezetek is csak ezen belül működhettek, az „egyenlőségi keretben” működő, forradalmi típusú – és pacifista – női szerveződések (mint a Feministák Egyesülete) csak az „alámerült hálózatban” működhettek, igen korlátozottan.

A második világháború alatt a nőegyesületek közül egyedül folytattak aktív politizálást.59 Az 1944-es rendőri betiltásig [a Feministák Egyesülete] illegalitásban működött, gyűléseket tartott magánlakásokban. (…) A gyülekezési jog felfüggesztését figyelmen kívül hagyták, és ez közvetlenül Mellernének, az egyesület vezetőjének mártírhalálához vezetett, akit egy illegális feminista gyűlésről hurcoltak el.60

1945-ben a Magyar Kommunista Párt szorgalmazására alakult a csak elvileg pártfüggetlen61 Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (1957-től Magyar Nők Országos Tanácsa), amely céljául tűzte ki a nőszervezetek egyesítését.

1945 után a Feministák Egyesülete (számos más nőszervezettel együtt) megkísérelte az újraalakulást. 1946-ban eszméltek fel, „hogy elfeledték kérni az újraindítási engedélyt, és azt 1947. április 2-án meg is kapták."62 Bebizonyosodott azonban, hogy az új társadalmi közegben elvesztették a mozgásterüket, és generációs konfliktusok miatt sem tudtak együttműködni az MNDSZ tagjaival.63 A fiatalabb nők nem náluk keresték a helyüket, és az akkori elnök, Szirmai Oszkárné próbálkozásai dacára a korábbi támogatók, pl. lapszerkesztőségek elpártoltak tőlük, közleményeiket nem hozták le.64

1945-ben a nők elnyerték a cenzustól mentes általános választójogot. Sajnos azonban „1947-ben már pártmanipuláció torzította el a választójog tisztaságát, majd a választások 1949-től formálissá, népfrontos szavazásokká alakultak.”65 Fontos azonban megemlíteni, hogy az 1945-ös fordulat mégis alapvetően megváltoztatta a nők helyzetét. A magyar törvényhozás 1945 és 1947 között ontotta azokat a törvényeket és jogszabályokat, amelyeket az 1945 előtti liberális feminista vagy a szociáldemokrata nőmozgalmak már a huszadik század első éveiben követeltek. Az egyetemek korlátozás nélküli megnyitása a női hallgatók előtt, a családjogi reform, a nyugdíjak rendezése, a gyermeknevelési pótlék szabályozása, a nemek közötti diszkrimináció megszüntetése az egyes szakmákban (…) mind-mind korábbi nőmozgalmi követelések voltak.66 

„Az 1949. november 26-án elfogadott XLIII. tc. kimondta a nők egyenjogúságát. Az 1949-es alkotmány minden dolgozónak megadta az egyesülési jogot, viszont 1948. április 17-e után hivatalosan beleolvadt az MNDSZ-be.”67 Az MNDSZ-ben (a későbbi Magyar Nők Országos Tanácsa, MNOT) ugyan számos olyan tag akadt, aki valóban fontosnak tartotta a nők egyenjogúsítását, a szervezet maga viszont, a cinikus módon felülről létrehozott, centralizált érdekképviseleti intézmények egyikeként68, csak igen korlátozott mértékben tudta a nők érdekeit képviselni. Ez alapján sajnos feltételezhető, hogy (a civil szerveződés teljes ellehetetlenítésével párhuzamosan) az emancipáció ily módon való intézményesítése diszkreditálhatta a feminizmust, és hozzájárulhatott a nőmozgalommal szembeni ellenérzés kialakulásához.69 Ennek további lehetséges okai a mozgalmakban való csalódottság, [24] a politikai cinizmus70, valamint (a kommunizmus bukása nyomán) az „utópiákból” való teljes kiábrándulás.71 

A feminizmus valódi jelentésének, tartalmának megismerését szintén gátolta, hogy a Feministák Egyesületét 1949-ben végleg betiltották, és az emléküket is igyekeztek – sajnos, sikerrel – kitörölni a társadalmi tudatból. Ennek oka, hogy a nők emancipációját a kommunizmus a saját állami „feminizmusa” számára akarta kisajátítani.

A ’60-as, ’70-es években „a házastársi és munkatársi szerepek összehangolhatósága biztosítása érdekében bevezették például a GYES-t, igyekeztek széles körben hozzáférhetővé tenni a patyolatot, a bölcsödéket és (a lakótelepi lakások kisméretű konyháival együtt) a mirelit ételeket.”72 Ezzel – és egyáltalán a nők munkába áll(ít)ásával, valamint az imént említett alkotmányos egyenlőséggel – számos olyan „vívmány” valósult meg, amiért a nyugati feministáknak keményen meg kellett küzdeni, „azzal a megszorítással, hogy létüket itt nem a nők érdekérvényesítésének köszönhették, hanem a rendszer foglalkoztatáspolitikai igényeinek.”73 (Pl. a Rákosi-korszakban a nehézipar fejlesztésére irányuló szovjet felszólítás miatt igyekeztek nagy számban bevonni a nőket a korábban csak férfiak számára fenntartott szakmákba.) Valódi feminizmusról már csak azért sem beszélhetünk, mert szó sem volt választásról, a nőket kényszerítő jelleggel állították munkába74; ráadásul a munkaerőpiacon a nők másodlagos pozíciója megőrződött, végzettségüknek megfelelő munkához nehezebben jutottak, és azonos munkakörben dolgozó férfitársaikhoz képest kevesebbet kerestek.75 Kőrösi Zsuzsanna leírja, hogy 1949 és ’79 között a szakmunkásnők aránya csökkent, és nagyobb számban jelentek meg a segédmunkások között, míg a férfiaknál, akik a mezőgazdasági szektoprban a nőknél 30%-kal többet kerestek, fordított tendenciát lehetett megfigyelni.76

A szocialista „feminizmus”, további fogyatékosságaként, a nők munkába állításával egyidejűleg elmulasztotta megkérdőjelezni, hogy a házimunka és a gyermeknevelés a nő feladata; azaz ebben az állítólagos emancipációban nem merült fel a nő és férfi közötti otthoni munkamegosztás még lehetőség, elképzelés szintjén sem.77 Így kialakult a nőket sújtó kettős teher; a férfiak távolmaradása a privát szférától azonban olyan természetesnek és megváltoztathatatlannak számít(ott), hogy – az emancipációhoz, feminizmushoz való, ma is tartó kétes viszonyulás további lehetséges okaként –, hamarabb vált szokássá a nők túlterheltségért az „egyenjogúságot” hibáztatni.

A kettős teher, továbbá, azért is nagyon praktikus (volt) a rendszer számára, mert az általa elcsigázott nőknek kevesebb idejük, energiájuk marad(t) az alávetett helyzetüket felismerni, és az ellen tenni.78 A hagyományos nőiségfelfogás az által is megköti a nők kezét, hogy a közéleti szereplés nőietlen viselkedésnek számít.79 Ráadásul a nők (szintén a társadalomban tanult berögződésként) vonakodnak megbízni más nőkben80 (hajlamosabbak rivalizálni egymással, ami a férfiuralmű berendezkedés érdekeit szolgálja), így nehezen jönnek létre az őszinteségen és biztonságos tér létrehozásán alapuló női érdekképviseleti csoportok.

Az „egyenjogúság” ráadásul már csak azért is vált kézenfekvő bűnbakká, mert a nők nagyobb része a szocialista közegben nem csak a velük való intim kapcsolat miatt vonakodott szembefordulni a férfiakkal és követeléseket támasztani velük szemben. Mint Arpad és Maronovich felhívják a figyelmet, a szocializmusban a nyilvános szférával szemben mélységes cinizmus alakult ki, és ennek folytán a privát szféra, a család mint a túlélés, a biztonság, egyfajta dacszövetség helyszíne, felértékelődött (esetenként indokolatlanul idealizálódott, lásd a családon belüli erőszak állítólag „nem létező” problémáját), és azt a nők nem szívesen tették kritika, vagy egyáltalán közbeszéd tárgyává, ami szintén nem kedvezett a feminista mozgalom kialakulásának.81

Továbbá, az említett hiányosságok dacára a nők nagy része internalizálta az ideologikus üzenetet, miszerint ő a férfiakkal egyenlő.

„A szocialista nők egyenrangúnak és egyenjogúnak vélték magukat, ezért így élték meg tapasztalataikat, ez kapott hangsúlyt önképükben,"82 

- írja Joó Mária, aki úgy véli, hogy a feminizmus hazai elutasítása mögött az állhat, hogy a nők nem szívesen engedik el ezt az erős (még ha illuzórikus) önképet, és nem szívesen veszik tudomásul a feminizmus által leleplezett alárendelt helyzetüket.83

Ezzel állhat összefüggésben, hogy az elégedettségi mutatók azóta is meglepően nagyok: például egy 1991-es felmérésben a magyar válaszadók mindössze 8%-a állította, hogy nemi alapon igazságtalanság érte.84 Az elégedettség ott is megmutatkozik, hogy a férfiak házimunkából való részvétele Európán belül nálunk a legalacsonyabb, a nők viszont e kevés segítségért is igen hálásak.85 Elekes Irén Borbála még nagyobb jelentőséget tulajdonít e hálának:

Váratlan jogok zúdultak a nőkre, szinte minden [25] szakmához és a magasabb iskolázottsághoz is hozzájuthattak. Még különböző szintű hatalmi posztokat is betölthettek. Az ilyen formán hatalomba került nők hálából igyekeztek mind lojálisabbak lenni, míg végül „a status quo őreivé, legbuzgóbb védőivé” váltak.86 

A magyar nőket a szocialista baloldal felszólította, hogy tekintsék előbbre valónak az osztályidentitásukat, a konzervatív jobboldal pedig azt követelte meg tőlük, hogy helyezzék a nemi identitásuk fölé a nemzeti identiásukat.87 Azaz, nemi identitásuk mindkét politikai klímában másodlagosnak bizonyult. Ezek után talán nem is csodálkozhatunk annyira, hogy a magyar nők nem szeretnek nőként gondolni magukra, a „nem vagyok feminista, (de)...”  mondatkezdés pedig szinte közmondásossá vált.    

Mindezen, egymással is szövevényes összefüggéseket alkotó okokból kifolyólag nálunk, pl. Jugoszláviával ellentétben88, a feminizmus második hulláma gyakorlatilag elmaradt. 1945 és ’89 között az egyetlen valóban rendszerkritikus feminista megmozdulás Kőrösi Zsuzsa és férje, Pór György, valamint társaik: Márkus Piroska és Veres Júlia akciója volt, 1973-ban.89 Kőrösi Zsuzsanna egy tanulmányt írt „Tézisek a nők helyzetéről” címmel, amelyben cselekvésre biztat a nők valódi egyenjogúsága érdekében. Kőrösi továbbá a tervezett népesedéspolitikai intézkedések (abortuszszigorítás) elleni tiltakozó mozgalmat szervezett, ennek érdekében 1553 aláírást gyűjtöttek össze.90 A rendszer ellenségeinek nyilvánították őket, Kőrösi nem fejezhette be egyetemi tanulmányait, Pórt pedig elbocsátották az állásából91, és végül mind a négy aktivista emigrált. Kőrösi a Sorbonne-on és a Columbia University-n tanult, újságíró, fordító és filmrendező lett.92 Jelenleg is Franciaországban él.

Mint Fábián Katalin megállapítja, tevékenységük miatt lényegében Bédy-Schwimmer és Glücklich sorsára jutottak93; de a történetük sajnos talán még a Feministák Egyesületénél is jobban kiszorult a köztudatból. Tizenhat évet kellett volna várniuk arra, hogy nézeteiket szabadon kifejthesék: a rendszerváltáskor megalakult Feminista Hálózat már a gyülekezési és szólásszabadság idején lépett fel. Róluk fog szólni a következő fejezet.

4. Feminizmus a rendszerváltáskor: a Feminista Hálózat

A Feministák Egyesületének 1949-es betiltása után újabb feminista szervezkedés csak a rendszerváltás alatt és után hirtelen lángra kapott egyesületalapítási láz idején kezdődött, és, noha számszerűleg ez másodszor történt meg hazánkban, képviselői, az egykori Feminista Hálózat tagjai, az amerikai második hullámtól való idő- és jellegbeli eltérés miatt, elutasítják a „második hullám” elnevezést.

A Feminista Hálózat tagjai 1989 őszén kezdtek el találkozgatni a budapesti Eötvös Klubban (a mai Centrál Kávéház).94 Az állandó résztvevők közt volt Adamik Mária szociológus, a brit, de magyarul jól beszélő tanár, Antonia Burrows (akitől a tagok sokat tanultak a nyugati mozgalmakról), Haraszti Margit és Hoffer Andrea restaurátorok, Kerényi Gabriella pszichológus, Acsády Judit, Hochberg Ágnes és Tóth Andrea egyetemisták, Tapolcai Ágnes biológus, Szilágyi Emília aranyműves, Béres Zsuzsa könyvszerkesztő, a svájci származású Koltai Susi újságíró (később a Pro Helvetia Alapítvány magyarországi igazgatója), Schnier Mária környezetvédő (később a Levegő Munkacsoport alelnöke) és Bálványos Jutka zenész.95

A társaság híre szájról szájra terjedt, és Bozzi Vera a szellemi környezetet a következőképp írja le:

A szemünk láttára omlott össze a szocializmus, és mi rettentő sokat vártunk a demokráciától. Lubickoltunk a szabadságban. Élveztük, hogy olyan szervezeteket hozunk létre, amilyeneket csak akarunk, és ehhez senkitől se kellett engedélyt kérnünk. Egész Budapest forrongott, mindenki jött-ment.96

A Feminista Hálózat végül 1990. június 8-án alakult meg a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) székházban, az Egyesület székhelyéül Adamik Mária lakását jelölték meg.

A Hálózat célkitűzései:

– a nők esélyegyenlőségének megteremtése a magyar társadalomban, küzdelem mindenfajta diszkrimináció ellen

– a nők fokozottabb közéleti és politikai részvételének ösztönzése

– a döntéshozás (törvényhozás) befolyásolása a nőket közvetlenül érintő kérdésekben

– a nőket érintő sajátos problémák tudatosítása a magyar társadalomban

Konkrétabban:

– feminista irodalom fordítása és publikálása

– a „tudatébresztő” szemináriumok rendezése a feminizmus iránt érdeklődő nők számára

– női információs központ és női menedékhely felállítása (más női szervezetekkel is együttműködve)

– női „lobbi”, azaz érdekérvényesítő, nyomásgyakorló csoport szervezése a parlamenti és önkormányzati képviselők befolyásolására.97

Mindemellett a Feminista Hálózat volt „az első szervezet [26] Magyarországon, amely kinyilvánította, hogy fel kíván lépni a családon belüli erőszak ellen."98 (De ezt végül az 1994-ben részben a Feminista Hálózat tagokból kialakuló NANE valósította meg.) A célkitűzéseket tárgyaló, fent idézett cikkben a szerző a Hálózat elmúlt három évének tevékenységei közt számos előadást, fórumbeszélgetést megemlít – ezek alkalmával gyakran voltak kitéve verbális támadásoknak, több alkalommal szegeztek nekik rosszindulatú sztereotípiákat.99

Aktív tagok voltak még többek közt Wank Richárdné Kató (aki nyolcvan felett is rendkívül aktív volt a mozgalomban, 1994-ben halt meg, és a Nőszemélyben megemlékeznek róla100, továbbá Bullain Nilda és Hatfaludi Judit. Később csatlakoztak Solt Ottília, Szineg Ildikó, Kiss Márta, Bán Mária (utóbbi három Burrows-zal együtt a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen, a NANE hivatalos alapító tagjai), a korrektorként is közreműködő Szatmári Réka, valamint Elekes Irén Borbála. Utóbbi a Széchényi Könyvtár munkatársa volt, és 1993-ban került a kezébe a Nőszemély 3. száma. Rögtön kapcsolatba lépett a Feminista Hálózat tagjaival, és sokat tanított nekik a 20. század eleji feminista mozgalomból, amit önszorgalomból kutatott.101 1994-5-ben csatlakoztak Thun Éva, Meskó Andrea, Medvedev Katalin, Fábián Katalin és Varró Szilvia.

Az egyik első akciójuk az abortuszszigorítás elleni aláírásgyűjtő kampány volt, 1990 őszén rövid idő alatt hatezer aláírás gyűlt össze.102 Az aláírásokat egy petíció kíséretében a következő évben juttatták el az Alkotmánybírósághoz.103 1992-ben ismét előkerült a téma, a fél ország az abortuszvita lázában égett, és ebbe a Feminista Hálózat is bekapcsolódott a Szabad Döntés Jogáért kampány révén. Ismét aláírásokat gyűjtöttek, illetve szórólapokat és képeslapokat gyártottak, melyeket az állampolgárok elküldhettek a képviselőjüknek, kérve őt, hogy ne szavazza meg az abortusz addigi gyakorlatának bárminemű korlátozását.104 Ekkor tizenháromezer aláírást adtak át Szabad Györgynek, az Országgyűlés akkori házelnökének.105 Sikerült elérniük, hogy az Országggyűlés a liberálisabb törvényváltozatot szavazza meg.

A Feminista Hálózat, amely élénk kapcsolatot ápolt anarchista és zöld csoportokkal, Nőszemély címmel, Acsády Judit, Bullain Nilda, Elekes Irén Borbála és Bozzi Vera szerkesztésében106 nyomtatott lapot adott ki, amelynek az első száma 1991-ben, az utolsó 1998-ban – gyakorlatilag 1999 elején107 – jelent meg. „Fénykorában, az 1990-es évek közepén ezer példányban jelent meg, és az ország számos pontján terjesztették.”108

1994 júniusában a Replika folyóirat 13-14. számában „Férfiuralom?” címmel tematikus blokk jelent meg, melynek kapcsán fórumot tartottak az R. S. 9. Stúdiószínházban. A Feminista Hálózat ezt a programot „Negyedik kedd” néven rendszeresítette (Lábán Katalin igazgató ingyen biztosította a helyet erre a célra), és 1995 és 2000 között közéleti témájú előadásokat, vitaesteket szerveztek. A program (nagyrészt Elekes Irén Borbála szervezésében)  éveken keresztül sikeresen működött bármiféle anyagi forrás nélkül.

1995-ben került sor a pekingi női világkonferenciára, melyen a Feminista Hálózat részéről Antonia Burrows, Tóth Andrea és Kozma Blanka (jelenleg is a Közéleti Roma Nők egyesület vezetője) vett részt. A Magyar Narancs szerint a legpontosabb és legátfogóbb beszámolót az eseményről a Nőszemély közölte.109 „A Pekingben elfogadott ajánlások egyik hozományaként Kiss Péter minisztersége idején a munkaügyi tárcánál megalakult a nőjogi titkárság. Ez volt az első olyan szervezeti egység a közigazgatásban, amely kifejezetten a nők helyzetével foglalkozott. A titkárság élére főosztályvezetői rangban Lévai Katalint nevezték ki.”110

1997 novemberében a Feminista Hálózat tagjai személyesen fogadták Budapesten az akkor 77 éves Betty Friedant.111 Acsády Judit, Elekes Irén Borbála és Szatmári Réka üdvözölték őt az állomáson.

A Feminista Hálózat, a Negyedik Kedd és a Nőszemély jelenleg – ahogy a tagok fogalmaznak – szünetel ugyan, de a belőle kinőtt NANE jelenleg is működik (továbbá a Labrisz kezdeti tagságának egy része is Feminista Hálózat tag volt), és az egykori tagok egy része a mai napig aktív akár genderkutatóként, akár aktivistaként.

Ugyanakkor a rendszerváltás körüli feministák tevékenysége a köztudatból kiszorult, a Nőszemély számai mára szinte beszerezhetetlenek, és, mint Bozzi Vera is jogosan nehezményezi, a tudományos feminista bibliográfiákból szinte mindig hiányoznak.112 Pozitívum ugyanakkor, hogy beszélhetünk ilyen bibliográfiákról – a kilencvenes évek végén, illetve 2000 után ugyanis az aktivizmussal párhuzamosan megindult a feminista szemléletű oktatás.

5. Akadémiai és aktivista feminizmus 1998-tól napjainkig

A magyarországi Gender Studies oktatás gyökerei egészen a nyolcvanas évek végére nyúlnak vissza: Fábri Anna az ELTÉ-n  A nőkérdés magyarországi története (1987), Marinovich Sarolta (Resch Béláné), Dr. Barbara C. Pope és Bollobás Enikő pedig az JATÉ-n (ma SZTE) Introduction to Women’s Studies (1988) címmel tartottak kurzust.113 1994-95-re már szinte minden egyetemen tartottak legalább egy-két hasonló (irodalom, nyelvészet, szociológia, filozófia, történelem, művelődéstörténet stb.) kurzust, hallgatók százait ismertetve meg a társadalmi nem fogalmával, és az ezzel összefüggő kritikus látásmóddal. 1994-ben Férfiuralom114 címmel válogatáskötet jelent meg a Gender Studies legfontosabb külföldi és magyar írásaiból.

Az első Gender Studies konferenciát 1995 decemberé[27]ben rendezték Magyarországon. 2002. november 22-23-án a BKÁE Társadalmi Nem és Kultúrakutató Központ tartott nagyszabású genderkonferenciát „Nő és férfi, férfi és nő” címmel, majd 2005-ben a Szegedi Tudományegyetemen is megindult a mai napig is élő Nyelv, ideológia, média konferenciasorozat, Barát Erzsébet és Sándor Klára szervezésében. Az utóbbi kapcsán két konferenciakötet is megjelent, majd 2011-től a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris E-Folyóirat (TNTeF)115.

Nem kevesen kötik egy-egy ilyen kurzushoz vagy konferenciához az explicit feministává válásukat. Az akadémiai és az aktivista feminizmus ugyanakkor jobbára elkülönült, bár alkalomszerűen voltak (mindkét részről) együttműködési törekvések, sőt az utóbbi néhány évben kifejezetten javulni látszik a helyzet.

Az egykori Feminista Hálózat tagjainak jelentős része, mint a vonatkozó fejezetben már utaltam rá, a mai napig aktív. A Hálózat szünetelése után Elekes Irén Borbála és Thun Éva a Nőitankör nevű szabadegyetemszerű képzés formájában folytatták tájékoztató munkájukat, ahol a feminizmustörténet mellett a nők diszkriminációját felszámolni célzó nemzetközi dokumentumokról is szót ejtettek.116 A két aktivista 2000 és 2009 között HÍR-NŐK Beszélgetések címmel rádióműsort szerkesztett a Civil Rádióban. Ezzel összefüggésben fejlesztették tovább a már korábban elindított HÍR-NŐK Enciklopédiát, amelynek archívuma, a Hír-Nők TNT Szöveggyűjteménnyel együtt, ma is megtalálható az Interneten.117 Minden tevékenységükben fontosnak tartották a Gender Studies legújabb publikációinak, eredményeinek ismertetését, tekintettel arra, hogy magyar nyelven is egyre több anyag született.

Jelenleg Elekes Irén „Mindent a nőkről” címmel, Thun Éva pedig „Mióta hiányzunk önmagunknak” címmel készít nőtörténeti, kulturális műsort a Civil Rádióban. (Thun Éva egyúttal a Pannon Egyetem Neveléstudományi Intézetének oktatója.) A Tilos Rádióban is van két nőjogi vonatkozású műsor, a 2004-ben indult „Drágám, hol a vacsorám?” és a „Zártkörű lányok” című feminista-leszbikus műsor.

Jelenleg négy női ernyőszervezet van Magyarországon, a konzervatív Magyar Asszonyok Érdekszövetsége (amely, abortuszellenes konferencia szervezésével és neonáci riporter, filmes kitüntetésével aligha mondható női érdekvédelmi szervezetnek), a főleg vidéki nőszervezeteket (ún. Nőpontokat) tömörítő Magyar Nők Szövetsége (amely azonban már progresszív), az European Women’s Lobby magyar tagszervezete, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség (vagy Női Érdek), szintén számos tagszervezettel, és végül a Régiók Nőhálózata (REGNET). Természetesen ezeken kívül számos független nőszervezet létezik, probléma az átláthatóság és az összefogás hiánya. Ez az utóbbi időben némileg javult ugyan, de továbbra is gond az aktivista közeg családias mérete és jellege, azaz, a mozgalommá váláshoz szükséges a tömegbázis hiánya. A „családi körön” csak alkalomszerűen, és sajnos, ideiglenesen sikerül egy-egy alkalommal túllépni, és ezen az internet elterjedése sem változtatott.

Az internet előretörésével elvileg egy új kapcsolatépítési lehetőség jelent meg a szervezetek, és új terjesztési lehetőség az eszmék számára, de ez sem Magyarországon, sem globális szinten nem hozta meg a feminizmus számára azt az áttörést, amit vártak tőle.118 A kilencvenes évek sajátos jelensége a cyberfeminizmus, melyre Stacy Gillis 2007-es cikkében már mint „a cyberfeminizmus mítoszára” utal. A kezdeti, szélsőségekbe átcsapó lelkesedést a női internethasználat lehetőségei iránt – melynek egyik megnyilvánulása 1993-ban Sadie Plant túlontúl derűlátó kijelentése: „a cyberfeminizmus egyszerűen annak beismerése, hogy a patriarchátus halálra van ítélve”119 – szükségszerű (?) kijózanodás követte. „A társadalmi nem ugyanúgy működésbe lép online, mint offline”120, sőt, az internetnek tulajdonított semlegesítő hatás helyet sokszor inkább a genderelvárásokhoz igazodó önreprezentációk felerősödése figyelhető meg.121

A felmérések és a tapasztalatok szerint a nők nagy része az interneten is a konvencionális női témákat keresi, a kommentelés-fórumozás során pedig a patriarchális értékrend szerint elvárt viselkedésmintákat mutatja. Egy 2009-es felmérés122 eredménye: 2007 és 2009 között ugyan másfélszeresére, azaz 1,6 millióra nőtt a világhálót legalább heti rendszerességgel használó nők száma, ám az internetezés részükről tendenciaszerűen messze nem mondható normaszegő tevékenységnek. A nők által aktívan keresett témáknak „az egészség, a gasztronómia (receptek), a programok és ajánlók, valamint a lakberendezés és az ezotéria” bizonyult; a nem aktívan keresett, de rábukkanás esetén szívesen olvasott témák közül pedig „a divat, a szépségápolás, és a mozi” járt élen. Ennek ellenére a világhálóban rejlő progresszív lehetőségeket is kereste a Magyar Internetező Nők Egyesülete, a MINők, amelynek tagjai közt sok feminista volt, és ők adták ki (egyebek mellett) 2005-ben a Feminista Almanach nevű kiadványt.

Ennek megfelelően több kísérlet volt feminista honlap, fórum indítására, de ezek pár év után általában megszűntek [28] vagy inaktívvá váltak. Jelenleg az egyetlen aktív és rendszeresen frissülő magyar feminista honlap a 2009. május 14. óta fennálló Nőkért.hu123, a Nőkért Egyesület honlapja, amely kulturális, ismeretterjesztő cikkeket és közéleti, politikai reflexiókat egyaránt közöl, és amely a Facebookon 6100 fős olvasótáborral rendelkezik.

Jellegzetes ugyanakkor, hogy az internetes feminizmus ahelyett, hogy előmozdítaná, sokak fejében inkább helyettesíteni látszik a valós cselekvést: mind a 2010-es női kvóta aláírásgyűjtésnél, mind a későbbi erőszakellenes tiltakozó megmozdulások alkalmával azt láttuk, hogy a „lájkolási” kedv (vagy a „részt veszek” bejelölése) sokkal magasabb, mint a tulajdonképpeni cselekvési hajlandóság – járványszerűen terjed a karosszék-„aktivizmus”. Talán a fentebb kifejtett civil aktivizmus csorbult hagyománya az ok, hogy a többség másoktól várja a változtatást, és úgy fogja fel, hogy az aktivisták helyettük, és nem velük dolgoznak. Ez okozta a tavaly még biztatóan induló „harmadik hullám” kibontakozásának elmaradását. 

6. Zárszó: a meg nem valósult „harmadik hullám”

Ez az eleinte „harmadik hullámnak” látszó jelenség egy népi kezdeményezéssel indult el: 2012 szeptemberére 100 ezer aláírás gyűlt össze azzal az indítvánnyal, hogy a családon belüli erőszaknak legyen Magyarországon önálló büntetőjogi törvényi tényállása. A honatyák ezt a kérdést olyan fontosnak tartották, hogy a tárgyalást éjszakára időzítették, így alig néhány képviselő jelent meg az ülésteremben, és ők is dilettáns, a hozzáértés és a minimális empátia vagy jóindulat drasztikus hiányáról árulkodó nyilatkozatokat tettek. Varga István kormánypárti képviselő a következőt találta mondani: „…talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak…” „…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni…”124

Ez szerencsére már túllépte a női jogok iránt egyébként nem érdeklődő állampolgárok ingerküszöbét is, és másnap este spontán gyülekezésre, szeptember 16-án vasárnap pedig több civil szervezet összefogásával sor került a „Nők lázadása” tüntetésre. A széles körű felháborodás és civil nyomás hatására a parlament tárgyalni kezdte a törvényjavaslatot, ám, egyrészt, Vargát nem menesztették a pozíciójából, másrészt, a kodifikációs munkafolyamat rendkívül lassan haladt, és abban folyamatosan figyelmen kívül hagyták az áldozatvédő szervezetek (NANE, Patent, Stop Férfierőszak!) szakembereinek észrevételeit, javaslatait. Ráadásul közben kirobbant egy párkapcsolati erőszakot elkövető kormánypárti képviselő ügye, és ez felháborító ellentétet képezett a törvény halogatásával. Emiatt újabb tiltakozásokat voltunk kénytelenek tartani, a népharag azonban lecsillapodott, a tömegbázis elapadt. Egymást érték a parlamenti szexista megnyilvánulások, a nép viszont immunizálódni látszott. A szept. 16-i Nők Lázadása tüntetésen 3000-en voltunk, az élettársa megverését a vak komondorra hárító Balogh József elleni tüntetésen 2013. május 1-jén már csak 300 ember – és 50 kutya – vett részt, a további parlamenti szexista megnyilvánulások elleni tiltakozáson pedig már csak 30-an álltunk Illés pártjának székházánál. A halogatás a törvényhozásban is bevált a kormánynak, a július 1-jén nagy nehezen megszületett párkapcsolati erőszak-törvény csak részben hatékony, és csak részben felel meg a nemzetközi egyezményeknek.

Optimizmusra valamelyest az ad okot, hogy a tömeges érdeklődés elapadásának dacára egyre több feminista honlap és blog jelenik meg az interneten, és a személyes előadások, nyilvános viták, fórumbeszélgetések is igen gyakoriak (még ha egyelőre nem is olyan rendszeres szervezettséggel, mint anno a Negyedik Kedd volt). Továbbá, idén november 11-én, az 1913-as Nemzetközi Női Választójogi konferencia után éppen 100 évvel, lengyel mintán felbuzdulva, Nőkongresszus125 került megrendezésre, amely remélhetőleg évenkénti hagyománnyá válik, és javítani fog a hiányosságokon.

Felhasznált irodalom

Acsády Judit. „A feminista gondolat megjelenése Magyarországon”, Nőszemély, 4. szám, 1994,  4., 10-2.

----. „Women's és Gender Studies oktatás Magyarországon.” Educatio. 1996. (5. évf.) 3. sz. 532.  

----. „Kellett nekünk feminizmus? „Nyugati” gondolatok hazai fogadtatása.” In Kovács János Mátyás szerk. Zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest: 2000 Kiadó – Sík Kiadó, 2002, 165-86.

----. „A hazai feminizmus fénykora.” In Csapó Ida és Török Mónika szerk. Feminista Almanach. Budapest: MiNők Egyesülete és NőTárs Alapítvány, 2005, 20-3., 38-9., 60-1., 86-8., 111-2., 136-8., 159-60., 175-6., 194-6., 224-6., 243-4.

Aranyossi Magda. Lázadó asszonyok. A magyar nőmunkásmozgalom története 1867-1919. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1963.

Arpad, Susan S. and Sarolta Marinovich(-Resch): „Why Hasn’t There Been a Strong Women’s Movement in Hungary?”, Journal of Popular Culture, vol 29/2, pp. 77-97.

Bárány Péter, 1790, „A’ magyar ANYÁKNAK az ország’-gyûlésére egybe gyűlt ország’ nagyai’, ’s magyar atyák’ elejébe Terjesztett alázatos Kéréssek.” In Korall 27., 8. évf., 2007 május, 196-204.

Bozzi Vera – Czene Gábor. Elsikkasztott feminizmus. Budapest: Osiris, 2006.

Bullain Nilda. „A Feminista Hálózat rövid története.” Nőszemély, III. szám, 1993. április 11.

Csepeli György, Neményi Mária és Örkény Antal. Jövőtlen értékeink (Az igazságosság – és igazságtalanságérzet alakzatai Magyarországon 1991-ben).” In Andorka Rudolf, Kolosi Tamás és Vukovich György (szerk.). Társadalmi riport 1992. Budapest: TÁRKI, 1992, 334-357. p.

Csizmadia Ervin. A magyar demokratikus ellenzék (1968-88): Dokumentumok. Budapest: T-Twins, 1994. [29]

Elekes Irén Borbála. „Nők, civil szervezetek és a nyilvánosság – a HÍR-NŐK beszélgetések műsorának tapasztalatai a Civil Rádióban.” Kézirat. Elhangzott Pécsett a Női jogok – civil társadalom című konferencián 2002. október 25-én.

----. „A DMNSZ magyar jelöltje az AIDFE „Women of Europe” díjára, 2004.” Új Magyar Női Szemle. A szellemi pályán működő nők lapja. 2005. különszám,  37-41.

Fábián, Katalin. Contemporary Women’s Movements in Hungary. Globalization, Democracy and Gender Equality. Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press, 2009.

Fabó Edit. „Egy apostol kirekesztése. Majoros István női egyenjogúsítási törekvéseinek karikatúrái.” In Fábri Anna és Várkonyi Gábor szerk. A nők világa. Művelődés- és társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest: Argumentum, 2007, 313-37.

Fábri Anna szerk. A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777-1865. Budapest: Kortárs Könyvkiadó, 1999.

Gamble, Sarah ed. The Routledge Guide to Feminism and Postfeminism. London & New York: Routledge, 2006.

Gillis, Stacy. „Neither Cyborg Nor Goddess: The (Im)Possibilities of Cyberfeminism.” In Uő et al szerk. Third Wave Feminism: A Critical Exploration. Palgrave-MacMillan, 2007, 185-196.

Hall, Kira. „Cyberfeminism.” In Susan Herring szerk. Computer-Mediated Communication: Linguistic, Social and Cross-Cultural Perspectives. Amsterdam: Benjamins, 1996, 147-71.

„Hej, Vargáné.” Hvg.hu, 2012. szeptember 11. Online elérés: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20120911_hej_vargane, hozzáférés ideje 2014. január 10.

Joó Mária. „Simone de Beauvoir és a posztszocialista helyzet.” In Palasik Mária és Sipos Balázs szerk. Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest: Napvilág, 2005, 39-54.

Kádár Judit. „Miért nincs, ha van? A kortárs nyugati feminista irodalomkritika hatása Magyarországon. Beszélő, 2003. (8. évf.) 11. sz. 100. old.

„Kató 1904-1994” Nőszemély, 4. szám, 1994, 7.

Képviselőházi Napló, 1872. XX. kötet. (419. országos gyűlés, 1872. január 13.)

Képviselőházi Napló, 1872. XX. kötet. (448. országos gyűlés, 1872. február 23.)

Képviselőházi Napló, 1872/75. XI. kötet (267. országos ülés, 1874. július 8.)

Kereszty Orsolya. A „Nő és a Társadalom” a nők művelődéséért (1907-1913). Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011.

Körösi, Suzanne. „Hungary: The Nonexistence of 'Women’s Emancipation.'” In Robin Morgan ed. Sisterhood is Global. The International Women’s Movement Anthology. [1984] The Feminist     Press at the City University of New York, 1996, 289-92.

Lévai Katalin. „A magyarországi feminizmusról.” In Palasik Mária és Sipos Balázs szerk. Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest: Napvilág, 2005, 171-85.

M. Bagossy Éva, Veres Pálné. Budapest: 1996.

Máday Andor. „A magyar parlament és a nők egyenjogúsítása a hetvenes években.” A Nő és a Társadalom. 1912. augusztus 1. VI. évf. 8. szám, 138-9.

----. A magyar nő jogai. Budapest: Athenaeum, 1913.

Neményi Mária. „Miért nincs Magyarországon nőmozgalom?” In Hadas Miklós szerk. Férfiuralom. Budapest: Replika Kör, 1994, 235-45.

„Nők világtalálkozója Kínában” Nőszemély 6-7. szám, 1995, 6-11. p. 

Offen, Karen. „Defining Feminism: A Historical Approach.” Signs, Vol. 14, No. 1 (Autumn, 1988),      119-157.

Palasik Mária és Sipos Balázs szerk. Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a  20. századi Magyarországon. Budapest: Napvilág, 2005.

Plant, Sadie. „Beyond the Screens: Film, Cyberpunk and Cyberfeminism.” Variant 14 (1993):12-17.

Pető Andrea. Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből 1945-1951. Budapest: Seneca, 1998.

----.  „The History of the Hungarian Women’s Movement” in Gabriele Griffin és Rosi Braidotti szerk. Thinking Differently: A Reader in European Women’s Studies. London: Zed Books, 2002, 361-71.

Pongrácz Tiborné és Murinkó Lívia. "Háztartási munkamegosztás. Azonosságok és különbségek   Európában." In Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné szerk. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 2009. Budapest: TÁRKI - Szociális és Munkaügyi Minisztérium,        2009, 95-116. p.

Sáfrán Györgyi szerk. Teleki Blanka és köre. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1963.

Sasvári Edit, „Miért éppen Pór? A kádári „üzenési” mechanizmus természetéhez” in Évkönyv VIII (Budapest: 1956-os Intézet), online elérés: http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/kiadvanyok/szovegek_evk2000/sasvari. Letöltés: 2013. december 23.

Schadt Mária. „A házi tücsöktől” a dolgozó nőig. Az individualizációs folyamatok hatása a családi szerepekre. In Palasik Mária és Sipos Balázs szerk. Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest: Napvilág, 2005, 156-68.

Simándi Irén. Küzdelem a nők parlamenti választójogáért Magyarországon 1848-1938. Budapest: Gondolat, 2009.

Szécsényi Mihály, „Nőkongresszus”, Budapest, 2013, X. új évfolyam. Online elérés: http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2013/07/405-nokongresszus

Tong, Rosemarie. Feminist Thought. A Comprehensive Introduction. 1. kiadás. Boulder & San Francisco: Westview Press, 1989.

Tsaliki, Lisa. „Women and New Technologies.” In Sarah Gamble ed. The Routledge Companion to  Feminism and Postfeminism. London & New York: Routledge, 1998, 65-74.

[1]     Süvecz Emese.

[2]     Angol nyelven hozzáférhető Katalin Fabian, Contemporary Women’s Movements in Hungary (Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press, 2009) és Pető Andrea, „The History of the Hungarian Women’s Movement” in Gabriele Griffin és Rosi Braidotti szerk. Thinking Differently: A Reader in European Women’s Studies. London: Zed Books, 2002, 361-71.

[3]     Lásd Acsády Judit, „A feminista gondolat megjelenése Magyarországon”, Nőszemély, 4. szám, 4., 10. és Sarah Gamble ed. The Routledge Guide to Feminism and Postfeminism (London & New York: Routledge, 2006), vii.

[4]     Rosemary Tong, Feminist Thought. A Comprehensive Introduction, 1. kiadás (Boulder & San Francisco: Westview Press, 1989), 1-9.

[5]     Lásd Karen Offen, „Defining Feminism: A Historical Approach”, Signs, Vol. 14, No. 1 (Autumn, 1988), 119–157., hivatkozik Acsády Judit, „A hazai feminizmus fénykora,” in Csapó Ida és Török Mónika szerk. Feminista Almanach (Budapest: MiNők Egyesülete és NőTárs Alapítvány, 2005), 21-2.

[6]     Részletek: Fábri Anna szerk., A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777-1865  (Budapest: Kortárs Könyvkiadó, 1999), 29-33., teljes szöveg: Korall 27, 8. évf., 2007 május, 196-204.

[7]     Fábri i. m. 16.

[8]     Uo.

[9]     Uo.

[10]   Uo. 58.

[11]   Lásd uo.

[12]   Lásd uo.

[13]   Lásd uo. 61. n11.

[14]    Sáfrán Györgyi, Teleki Blanka és köre (Bukarest: Kriterion, 1979), 19. továbbá „A felhívás szövegét – más 1848-as dokumentumok társaságában – a Budapesti Hírlap 1910. március 15-i száma közölte”, idézi Mádai Andor: A magyar nő jogai. Budapest: Athenaeum, 1913, 153.” Fábri I. m. 216. n4.

[15]    Sáfrán uo, továbbá 1848:V. Törvénycikk 2.§, idézi Simándi Irén, Küzdelem a nők parlamenti választójogáért Magyarországon 1848-1938 (Budapest: Gondolat, 2009), 9.

[16]   Fabó Edit, „Egy apostol kirekesztése. Majoros István női egyenjogúsítási törekvéseinek karikatúrái,” in Fábri Anna és Várkonyi Gábor szerk. A nők világa. Művelődés- és társadalomtörténeti tanulmányok (Budapest: Argumentum, 2007), 319. n13.

[17]   Idézi Fábri i. m. 215.

[18]   M. Bagossy Éva, Veres Pálné. Budapest: 1996, 28.

[19]   A levél szövegét lásd M. Bagossy i. m. 29-32.

[20]   Uo. 32.

[21]   Fábri 1999, 312. Uott a felhívás szövege.

[22]   Uott p. 135.

[23]   Kereszty Orsolya, A "Nő és a Társadalom" a nők művelődéséért (1907-1913) (Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011), 42.

[24]   Lásd Simándi i. m. 11.

[25]   Mádai Andor. „A magyar parlament és a nők egyenjogúsítása a hetvenes években” in A Nő és a Társadalom (1912. augusztus 1. VI. évf. 8. szám), 138.

[26]   Simándi i. m. 12.

[27]   Mádai 1913, 138.

[28]   Uo., kiemelés tőlem.

[29]   Fabó i. m. 319.

[30]   Képviselőházi Napló, 1872. XX. kötet. (419. országos gyűlés, 1872. január 13.), 166. p., idézi Simándi i. m. 12.

[31]   Uo. 13.

[32]   Uo.

[33]   Képviselőházi Napló, 1872. XX. kötet. (448. országos gyűlés, 1872. február 23.), 240-1. p. idézi Simándi i. m. 14-5.

[34]   Lásd Simándi i. m., 15-6.

[35]   Képviselőházi Napló, 1872/75. XI. kötet (267. országos ülés, 1874. július 8.), 336. p. idézi Simándi i. m. 16.

[36]   Fabó i. m. 320.

[37]   Uo. 336.

[38]   Simándi i. m. 21.

[39]   Kereszty i. m. 52-3.

[40]   Uo. 73-6.

[41]   Uo. 66.

[42]   Acsády 2005,  60.

[43]   Uo.

[44]   Uo. 39.

[45]   Bővebben az eseményről lásd Szécsényi Mihály, „Nőkongresszus”, Budapest, 2013, X. új évfolyam. Online elérés: http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2013/07/405-nokongresszus

[46]   A Nő és a Társadalom számai online elérhetők a Magyar Társadalomtudományok digitális archívumában: http://www.mtda.hu/NET.html

[47]   Lásd Kereszty i. m. 95.

[48]   A Nő 1917-ig megjelent számai szintén elérhetők a Magyar Társadalomtudományok digitális archívumában: http://www.mtda.hu/NO.html

[49]   Simándi i. m. 49-51.

[50]   Simándi i. m. 75.

[51]   Simándi i. m. 70.

[52]   Aranyossi Magda, Lázadó asszonyok. A magyar nőmunkásmozgalom története 1867-1919 (Budapest: Kossuth, 1963), 38.

[53]   Aranyossi, 155., 158.

[54]   Simándi, i. m. 136-7.

[55]   Aranyossi i. m. 67.

[56]   Uo.

[57]   Simándi i. m. 74.

[58]   Lásd Pető Andrea, Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből 1945-1951 (Budapest: Seneca, 1998), 12-3.

[59]   Uo. 43. p., 66.

[60]   Uo. 43-4.

[61]   Uo. 18., 62., 96.

[62]   Uo. 30.

[63]   Uo. 15.

[64]   Uo. 60.

[65]   Simándi i. m. 8.

[66]   Pető 1998, 9-10.

[67]   Uo. 23.

[68]   Lásd Neményi Mária, „Miért nincs Magyarországon nőmozgalom?” in Hadas Miklós szerk. Férfiuralom (Budapest: Replika Kör, 1994), 235.

[69]   Susan Arpad és Sarolta Marinovich, „Why Hasn't There Been a Strong Women's Movement in Hungary?”, Journal of Popular Culture, Vol. 29:2, Fall 1995, 87.    

[70]   Acsády Judit, „Kellett nekünk feminizmus? „Nyugati” gondolatok hazai fogadtatása.” In Kovács János Mátyás szerk. Zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon (Budapest: 2000 Kiadó – Sík Kiadó, 2002), 165-86. 2002, 176-7.

[71]   Arpad és Marinovich i. m. 91.

[72]   Palasik Mária és Sipos Balázs, „Előszó” in uők szerk. Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon (Budapest: Napvilág Kiadó, 2005), 8.

[73]   Acsády 2002, 17.

[74]   Suzanne Körösi. „Hungary: The Nonexistence of 'Women’s Emancipation.'” In Robin Morgan ed. Sisterhood is Global. The International Women’s Movement Anthology. [1984.] (The Feminist Press at the City University of New York, 1996), 291.

[75]   Neményi, i. m. 237.

[76]   Körösi, i. m. 290.

[77]   Lásd Palasik-Sipos i. m. 8., valamint a kötet több tanulmányában (pl. Joó, Lévai, Schadt).

[78]   Lásd Acsády 2002, 176.

[79]   Uo. 177.

[80]   Arpad és Marinovich, i. m. 90.

[81]   Lásd Arpad és Marinovich i. m. 79-81. és 91-2.

[82]   Joó Mária, „Simone de Beauvoir és a posztszocialista helyzet” in Palasik és Sipos szerk i. m. 50.

[83]   Lásd uo. 52.

[84]   Csepeli György, Neményi Mária és Örkény Antal, Jövőtlen értékeink (Az igazságosság – és igazságtalanságérzet   alakzatai Magyarországon 1991-ben)” in Andorka Rudolf, Kolosi Tamás és Vukovich György (szerk.). Társadalmi riport 1992,  (Budapest: TÁRKI, 1992), 334-357.

[85]   Lásd Pongrácz Tiborné és Murinkó Lívia, „Háztartási munkamegosztás. Azonosságok és különbségek Európában” in Nagy Ildikó és Pongrácz Tiborné (szerk.) Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 2009. Budapest: TÁRKI - Szociális és Munkaügyi Minisztérium, 2009, 99. és 105-6.

[86]   Elekes Irén Borbála, „Nők, civil szervezetek és a nyilvánosság – a HÍR-NŐK beszélgetések műsorának

               tapasztalatai a Civil Rádióban.” Kézirat. Elhangzott Pécsett a Női jogok – civil társadalom című konferencián 2002. október 25-én.

[87]   Arpad és Marinovich i. m. 87.

[88]   Acsády 2002, 171-2.

[89]   Az említett források közül utal rá Acsády 2002, 172. és Neményi i. m., 243., de valamivel részletesebben Fábián Katalin könyvében olvashatunk Kőrösiékről: Contemporary Women's Movements in Hungary (Globalization, Democracy and Gender Equality (Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press, 2009) . 85-6.

[90]   Csizmadia Ervin, A magyar demokratikus ellenzék (1968-88): Dokumentumok (Budapest: T-Twins, 1994), 67-9., hivatkozik Fábián i. m. 85.

[91]   Sasvári Edit, „Miért éppen Pór? A kádári „üzenési” mechanizmus természetéhez” in Évkönyv VIII (Budapest: 1956-os Intézet), online elérés: http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/kiadvanyok/szovegek_evk2000/sasvari

[92]   Morgan i. m. 293.

[93]   Fábián i. m. 86.

[94]   Bozzi Vera és Czene Gábor, Elsikkasztott feminizmus (Budapest: Osiris, 2006), 19.

[95]   Uo. 20. p.

[96]   Uo. 21. p.

[97]   Bullain Nilda, „A Feminista Hálózat rövid története”, Nőszemély, III. szám, 1993 április, 11.

[98]   Bozzi és Czene i. m., 25.

[99]   Acsády 2002, 181.

[100] „Kató 1904-94”, Nőszemély, 4. szám, 1994, 7.

[101] Bozzi és Czene i. m., 89-90.

[102] Uo. 41.

[103] Uo.

[104] Uo. 59-60.

[105] Uo. 62.

[106] Bozzi és Czene i. m., 94.

[107] Uo. 154.

[108] Acsády 2002, 181.

[109] „Nők világtalálkozója Kínában” Nőszemély 6-7. szám, 1995, 6-11.

[110] Bozzi és Czene i. m., 124.

[111] Uo. 153.

[112] Uo. 166.

[113] Acsády 1996, 532.

[114] Hadas Miklós szerk. Férfiuralom (Budapest: Replika Kör, 1994).

[115] http://tntefjournal.hu/

[116] Elekes Irén Borbála, „A DNMSZ magyar jelöltje az AIPFE „Women of Europe” díjára, 2004.: Elekes Irén Borbála.” Új Magyar Női Szemle, I. évfolyam, 2005. különszám, 37.

[117] http://hirnok-enciklopedia.blogspot.hu/

               hirnok.wordpress.com

[118] 1998-ban még nyitva maradt a kérdés, hogy az internet elterjedésének milyen hosszútávú hatásai lesznek a feminizmus céljaira nézve: „A világhálón fellehető számos feminista forrásanyag és kommunikációs hálózat máris a nők jelenlétét igazolja a cybertérben, noha azt még a jövőben fogjuk látni, hogy ez vezet-e majd gyümölcsöző együttműködésekhez és működőképes stratégiák kidolgozásához a képernyőn túli világban.” Gamble szerk. i. m. 178.

[119] Sadie Plant, „Beyond the Screens: Film, Cyberpunk and Cyberfeminism” Variant 14 (1993), idézi Liza Tsaliki, „Women and New Technologies” in Gamble szerk. i. m., 67.

[120] Stacy Gillis, „Neither Cyborg Nor Goddess: The (Im)Possibilities of Cyberfeminism” in Stacy Gillis et al eds. Third Wave Feminism: A Critical Exploration. (Palgrave-MacMillan 2007), 174.

[121] Lásd Kira Hall, „Cyberfeminism” in Susan Herring ed. Computer-Mediated Communication: Linguistic, Social and Cross-Cultural Perspectives (Amsterdam: Benjamins, 1996), 167, idézi Gillis, op. cit. 174.

[122] Az NRC felmérése, "A nők és az internet kapcsolata", elérhetőség:

        http://www.digibiz.hu/nok-es-internet/20100609, letöltés: 2010. júl. 1.

[123]www.nokert.hu

[124] „Hej, Vargáné.” Hvg.hu, 2012. szeptember 11.

        Online elérés: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20120911_hej_vargane, hozzáférés ideje 2014. január 10.

[125] Az esemény honlapja: www.nokongresszus.hu