A gonosz istenítése: John William Waterhouse asszonyai

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

A gonosz istenítése: John William Waterhouse asszonyai

december 26, 2009 - 16:06

John William Waterhouse: The Lady of Shalott 1888

 
John William Waterhouse, a 19-20. század kiemelkedő angol festőjének neve kései pre-raffaelitaként vonult be a művészettörténetbe. Realisztikus ábrázolásmódja, színhasználata, s festményei túlnyomó részének mitológiai illetve irodalmi témái kötik a festőt a 19. század közepén megalakult Pre-raffaelita Testvériség művészetéhez. Azt mondhatnánk a testvériség magját alkotó Millais-Hunt-Rossetti hármasából leginkább Dante Gabriel Rossetti festészetével rokonítható Waterhouse művészete, esztétikai s tematikai szempontból egyaránt, hisz Rossetti a l’ art pour l’ art jegyében egészen új irányba vitte a „mozgalmat”, valamint nőábrázolásai teljesen új nőideált teremtettek a késő 19. századi esztétikában.

Waterhouse festményein tisztán nyomon követhető Rossetti hatása, hiszen aprólékos, minden részletre odafigyelő technikája mellett a színharmónia kiemelkedő szerepet kap. E cikk azonban sokkal inkább Waterhouse ’asszonyairól’ szól, a festményein helyet kapó irodalmi és mitológiai nőalakokról, melyek sok mindent elárulnak a festő női szubjektumról alkotott nézeteiről.
Három irodalmi nőalak különös figyelmet kapott Waterhouse életművében: Alfred Tennyson Shalott hölgye, John Keats La Belle Dame Sans Merci című versének kegyetlen asszonya, illetve Shakespeare Opheliája. Tennyson The Lady of Shalott című költeménye a toronyba zárt asszony történetét meséli el, akit egy titokzatos átok arra kárhoztat, hogy a külvilágot csak tükrén keresztül szemlélje s annak képeit vásznára hímezze. Egy nap, a nő szerelmét a tükörben megpillantva, árnyékéletébe belefáradva hímzését elhajítja, s saját szemével pillant a külvilágba. Ekkor tükre meghasad, hímzése szálakra bomlik, s a nő tudja, az átok eléri: csónakba ül hát, s hattyúdalát énekelve meghal. Mikor csónakja partot ér, Shalott hölgyének holtteste felett összegyűlik a királyi udvar népe, köztük Lancelot is, a hölgy szerelmének tárgya. Waterhouse három ízben festette meg Shalott hölgyének tragédiáját, mindannyiszor más-más momentumra fókuszálva: 1894-es képén

a nő tükrének hátat fordítva, hímzésének szétbomló szálaiba gabalyodva merészen néz a festő/néző szemébe. Dús fekete haja, piros orcái, vastag érzéki ajka Rossetti rossz lányait juttathatja eszünkbe – Waterhouse Shalott hölgye sorsával dacolva, a testét béklyóba záró fonalak ellen harcolva szembefordul a számára (a férfitársadalom által) előírt konvenciókkal, melyek a nőt passzív, engedelmes szerepre kárhoztatják. E rebellis nőalak 1888-as festményén is megjelenik, mikor Shalott hölgye csónakjában ülve, felszegett fejjel, távolba révedő szemekkel talán a halállal néz farkasszemet.

Keats gonosz asszonyát 1893-ban vetette vászonra a festő, aki a versben női vámpírként jelenik meg:

szexualitásával barlangjába csábítja a lovagot, aki az együtt töltött éjszaka után elsorvadt árnyékként kóborol a lápvidéken a kegyetlen nő után kutatva. Waterhouse a csábítás pillanatát örökíti meg, nem is akármilyen módon: a nő haját a férfi nyaka köré tekerve láncolja magához a lovagot, ezúttal ő béklyózza meg a felsőbbrendű nemet, csapdába zárja, kiszipolyozza. A pre-raffaelita nőábrázolásokról szóló tanulmányok szerint a haj dússága egyenes arányban áll a nő szexualitásával, minél több a haj, annál felfokozottabb a szexuális energia. Rossetti Lilith című versében hasonló tulajdonsággal ruházza fel a nő haját, mikor azt írja:
 
„so went
Thy spell through him, and left his straight neck bent
And round his heart one strangling golden hair”
 
A fojtogató aranyhaj körülöleli a férfi szívét, kinek nyaka engedelmesen meghajol az asszony ereje előtt, a nő csábereje áthatol a férfi testén, egyfajta szexuális aktus keretében a nemi szerepek felcserélődéséről van itt szó.

E két nőalak esetében a normálistól való elszakadás, a konvenciózus visszautasítása figyelhető meg, csakúgy, mint a harmadik nő esetében, ki egészen más úton éri el az abnormalitás síkját: Ophelia őrületében lépi át az asszonyi szerep határát. Elnyomva egy férfiak által irányított világban, apja s szerelme akaratától vakon éppen őrületében nyeri el identitását. Waterhouse

1905-ös olajfestményén

a normális és az abnormális ütközik: az előtérben álló Ophelia vad tekintete, hófehér bőre, s szabadjára engedett haja éles kontrasztban áll a háttérben ülő nők konszolidált kinézetével, akik elképedve nézik az őrült asszony ámokfutását. A jó és a rossz nő kontrasztja bizonyos fokig tradíciót nyert a pre-raffaelitáknál, Edward Burne-Jones 1860-ban készült Sidonia von Bork című festményén az előtérben álló varázslónő kihívó pillantása, meztelen nyaka szimbolikusan is dominál a háttérben meghúzódó nyakig beöltözött Clara von Bork figurája felett.

A társadalmi szerepek elhagyása, a határok áthágása jóval kikristályosodottabb formában jelentkezik Waterhouse olyan képeinél, mint A hableány (A mermaid)vagy  az Odüsszeusz és a szirének (Ulysses and the Sirens). A hableány és a szirének e két festményen a transzgressziót fizikai síkra helyezik át: a kevert fajok ábrázolása (halfarkú nő, illetve madár-asszony) olyan abnormalitások a férfitársadalom szemében, melyek gyakorlatilag ellehetetlenítik a két nem közti hagyományos kapcsolatteremtést. A hableány halfarka egyaránt szimbolizálhatja a kígyót, mely a csábítás illetve a rossz szimbólumaként is értelmezhető, ugyanakkor a halfarok a férfi nemi szervet is helyettesíti. Továbbá a hableány halfarka nem teszi lehetővé a behatolást, védi a női testet, annak integritását, ezáltal frusztrációt ébreszt a férfiban. Számos legenda és mítosz beszél az emberférfi és hableány közti házasságról – a legismertebb talán a Melusina-mítosz, mely A.S. Byatt Possession (magyar fordításban Mindenem) című regénye alapjául szolgál – s ezekben a történetekben a hableány gyakran bosszút áll a hűtlen vagy hazug férjen. Waterhouse festményén a hableány hosszú haját fésüli (amely akár maszturbációként is interpretálható), saját gondolataiba zárkózva önmagával foglakozik, tudomást sem véve az őt figyelő (férfi) szemekről.

Byatt egy másik regénye (A Whistling Woman – A fütyülő nő) a madárasszonyok legendájával indít, akiktől minden férfi retteg, holott ők csak arra várnak, hogy valaki végre meghallja hangjukat, értse szavukat. Waterhouse szirénjei egyértelműen félelmetes jelenségek, karmaikkal, kiterjesztett szárnyaikkal fenyegetik a hajósokat, akik teljesen ki vannak szolgáltatva az asszonyok agressziójának.
Waterhouse életművében számos példáját láthatjuk az egyedülálló, független, erős, sokszor veszélyes asszony archetípusának, kinek erőteljes szexuális kisugárzása, a férfitársadalom szabályainak felrúgása, átlépése, kitágítása szükségszerűen félelmet kelt az ellenkező nemben. Waterhouse a viktoriánus kor nőképének kettősségét (az ideális háziasszony, családanya vs. rossz lány, bukott nő) használja fel, azzal a fontos különbséggel, hogy képein nyoma sincs a bukott asszonyt megbélyegző stigmának. Nőalakjai szinte kizárólag az utóbbi kategóriába sorolhatók, vélhetően ezzel erősítve preferenciáját: Waterhouse kiáll a kegyetlennek látszó, valójában azonban csak függetlenségre, autonómiára törekvő asszonyok mellett.
 
 
 
Irodalom:
Bullen, J. B. The pre-Raphaelite body : fear and desire in painting, poetry, and criticism. New York: OUP, 1998.
Byatt, A. S. Possession: a romance. London: Vintage, 2003.
Byatt, A. S. A Whistling Woman. London : Chatto and Windus, 2002
J.A. George. ’From King Arthur to Sidonia, the Sorceress: the Dual Nature of Pre-Raphaelite Medievalism’ in Victorian Gothic: literary and cultural manifestations in the nineteenth century. Ed. Ruth Robbins and Julian Wolfreys. Houndmills: Palgrave, 2000.
 

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Női karakterek és science-fiction 2.

január 26, 2010 - 04:07
A szerző rajza

Asimov volt az első író, akivel olvasóként találkoztam még általános iskolás koromban. Azonnal beleszerettem a történeteibe, és ez a szerelem a mai napig megmaradt. Bár felnőtt fejjel be kell ismernem, keveslem a meghatározó női karaktereket a regényeiből, ennél több hiányosságot nem tudnék felróni nagy kedvencemnek és példaképeim egyikének. Talán ezt sem tehetném meg, hiszen egy korábbi nemzedék szülötteként egészen más világban élt, alkotott. Igaz az is, hogy ha végignézzük a sci-fi regényeket, máshol sem a nőnemű főhősök az igazán jellemzőek.

Női karakterek és science-fiction 3.

március 22, 2010 - 09:34

Vajon miért van az, hogy a science-fictionben megjósolt jövőképek zöme az időben távoli Földet vagy pusztulásra, vagy sanyarú sorsra ítéli? Ha körülnézünk, akkor talán elég egyértelművé válik a válasz: amennyiben a jelenleg is munkálkodó társadalmi erők irányát követjük, nem sok pozitív végkifejlet várható szülőbolygónkra nézve.

Élet és irodalom Iránban

október 08, 2009 - 08:59
Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

Azár Náfiszi (1955 -) a kortárs perzsa irodalom egyik legnépszerűbb alakja, az iráni egyetemen tanított évekig (amikor hagyták), 1997-től pedig Amerikába emigrált, ahol jelenleg a John Hopkins Egyetemen oktat. Nevét A Lolitát olvastuk Teheránban c. memoárja tette egy csapásra ismertté, 32 nyelvre fordították le, 2007-ben végre magyarul is hozzáférhető.