„Nem négy évre tervezzük a gyereket” - a Friedrich Ebert Alapítvány párbeszédfóruma

Olvasási idő
15perc
Eddig olvastam

„Nem négy évre tervezzük a gyereket” - a Friedrich Ebert Alapítvány párbeszédfóruma

május 12, 2015 - 21:37
Az alacsony születésszám oka többek közt a családpolitika kiszámíthatóságának hiánya.

Április 22-én tartotta a Friedrich-Ebert-Stiftung – 2012 óta futó Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában című regionális projektje, azon belül pedig a 2014-ben indult Párbeszéd a nemek közti egyenlőségről című vitasorozata keretében – „Az eltűnt népességrobbanás nyomában – A gyermekvállalással kapcsolatos diskurzusok” című párbeszédfórumát. A korábbi alkalmak , az , valamint a témáira fókuszáltak. Ezúttal a gyermekvállalást ösztönző és gátló tényezőket vitatták meg magyar és külföldi szakemberek, valamint azt, hogy milyen módokon, milyen keretekben beszélünk a gyermekvállalással kapcsolatos kérdésekről. Ellentmondás van-e a nemek egyenlősége és a gyermekvállalás, illetve a gyermekvállalás segítése között? Amikor gyermekvállalásról beszélünk, kinek a gyerekvállalását értjük alatta, kiét szeretnénk segíteni? Befolyásolhatják-e a szociálpolitikai döntések az állampolgárok ez irányú döntéseit? – többek közt ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Az egybegyűlteket – politikai pártok, minisztériumok, szakszervezetek, civil szervezetek, vállalatok és a sajtó képviselőit, kutatókat, egyetemi oktatókat és hallgatókat – Kováts Eszter szervező, projektvezető üdvözölte. Visszatekintve a korábbi alkalmakra, az alapítvány sajátos megközelítésével kapcsolatban – miszerint a különböző világnézetű emberek közt igyekszik párbeszédet előmozdítani – elmondta, hogy meg van győződve a hosszú távú előnyeiről. Amellett, hogy saját érveinket is megtanuljuk pontosabban megfogalmazni, összességében javulhat a vitakultúránk, és, még ha a felek nem is győzik meg egymást, csökken köztünk az egymás iránti bizalmatlanság, tisztázódhatnak egyes, a másikat talán démonizáló félreértések, és akár fény derülhet egyetértési pontokra, közös célokra is.

Az első szekcióban egy családpolitikai és egy demográfiai szakértő tartotta meg előadását. Dorota Szelewa, a Varsói Egyetem Szociálpolitikai Intézetének adjunktusa, valamint a Nemzetközi Kutató- és Elemzőközpont (ICRA) Szociálpolitikai szakértője hangsúlyozta, hogy régiónk még európai viszonylatban is hátul kullog a termékenység terén. Makroszintű következmény, hogy az elöregedő társadalomban problémák lépnek fel a jóléti állam finanszírozásában, mikroszinten pedig a jelenség arra utal, hogy az emberek gyerekvállalási igényei nem valósulnak meg. A felmérések is azt igazolják, hogy a kívántnál, tervezettnél kevesebb gyerek születik meg. Érdekes kapcsolódó jelenség még, hogy az első gyermek után eltérés mutatkozik a további gyermekvállalási hajlandóságban: az egygyermekes szülők közül a nők kisebb arányban szeretnének második gyermeket, mint a férfiak, ennek okait is érdemes megvizsgálni.

Az alacsony termékenységre vonatkozó leggyakoribb magyarázatok: a nemzetgazdaság alacsony teljesítménye, a házassággal kapcsolatos társadalmi normák megváltozása és a gyerekvállalással járó költségek növekedése. Egyik magyarázat sem tűnik adekvátnak: Törökországban és Mexikóban pl. a nemzetgazdaság teljesítménye rossz, a termékenységi arányszám mégis magas. Emellett (nálunk is) egyre több gyerek születik alternatív családformában, pl. élettársi kapcsolatból, továbbá, nem mutatható ki összefüggés a szegénység és a gyermekvállalás elutasítása között sem. Szelewa szerint a választ inkább a munka és magánélet egyensúlyát (nem) támogató politika szerepében kell keresni. A kutatások azt mutatják, hogy a nemi szerepek megváltozását elismerő közpolitika – pl. a gyermekelhelyezési szolgáltatások megléte – pozitívan hat a gyermekvállalási kedvre. A sztereotípiákkal ellentétben – ezt is friss kutatások igazolják – a gyermeknek egyáltalán nem ártalmas, ha az anyja dolgozik, sőt a korai közösségbe kerülés (ami a hátrányos helyzetű gyerekek számára kiemelten fontos) még javíthatja az életkilátásait, pl. megnő az esélye, hogy jobban teljesít az iskolában.

Problematikus azonban az a megközelítés, hogy a gyermekvállalást ösztönző politikai intézkedések csak az anyát érintik, akiknek a hosszú szülői szabadság munkaerő-piaci hátrányt jelent (vö. „az anyaság büntetése”, motherhood penalty). A nők terheinek csökkentése érdekében fontos lenne az apák ösztönzése arra, hogy vegyék ki a részüket a háztartási és a gyermekgondozási feladatokból. A Balti-államokban és Lengyelországban két hét/tíz nap, a példaértékű Szlovéniában (ahol a posztkommunista jóléti államok közül a legnagyobb a termékenységi arányszám) pedig egy hónap áll az apák rendelkezésére. Nemzetközi tapasztalat, hogy az apák csak azokban az országokban veszik igénybe a gyermekgondozási szabadságot, ahol az át nem ruházható; ahogyan az is, hogy azok az apák, akik még ha rövid ideig is, de megtapasztalják a gyermekgondozási szabadságot, nagyobb valószínűséggel veszik ki a részüket azt követően is az otthoni feladatokból. Ennek demográfiai következménye is van, derül ki például Oláh svéd-magyar kutatásából (bár Szelewa utalt rá, hogy ez még további, elmélyültebb vizsgálódást igényel): pozitív korreláció mutatható ki a háztartási feladatok igazságosabb megosztása és az egygyermekes nők újbóli gyermekvállalási hajlandósága közt, vagyis a feladatok egyenletesebb megoszlása esetén vállalnának a nők inkább egy második vagy harmadik gyereket.

A második előadást Spéder Zsolt, a KSH Népesedéstudományi Kutatóintézetének igazgatója tartotta. Magyarország termékenységi arányszáma az 1989-es 1,8-ról 2012-re 1,3-ra csökkent. Ő is említette a vágyott és megszületett gyerekszám közti különbséget, az ún. „termékenységi rést” (fertility gap). A két éven belül gyermeket tervezők közül – egy követéses vizsgálat szerint – Hollandiában 75, míg Magyarországon csak 40 százalék valósította meg ennyi időn belül a tervet. Az okok elemzésénél fontos figyelembe venni, hogy a rendszerváltás után iskolai expanzió következett be, egyre többen folytatnak felsőfokú tanulmányokat, emellett fokozódtak a munkaerőpiacra lépés nehézségei. Nagyon erős a fluktuáció, törékeny a piac, gyorsan lehet nyerni és elbukni, ez bizonytalanná teszi a foglakoztatást. 2013-ban a 25 év alattiak munkanélküliségi rátája 27 százalék. A munkavállalás nehézségei miatt gyakoribb a migráció, emiatt a nagyszülői segítség mint opció sokszor kiesik.

Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy modellváltás következett be: a korai termékenységről a későire térünk át, azaz az emberek a rendszerváltás előtt jellemző adatokhoz képest későbbi életkorban alapítanak családot és vállalnak gyereket. Az előadó szerint a rendszerváltás okozta bizonytalanság is szerepelhetett a halogatás okai között. Az élettársi kapcsolat elterjedését a demográfusok nem látták előre (Spéder szerint ennek is van szerepe a gyerekszám csökkenésében), és megnőtt az egyedül élők száma is (1,3 millió). Megnőtt az egygyermekes családok száma, a kétgyermekes családok száma csökkent, míg a három- és többgyermekes családból közel ugyanannyi maradt. Spéder is említette, hogy egyenlő otthoni munkamegosztás mellett nagyobb hajlandósággal vállal a nő második gyermeket.

Magyarország a GDP arányában más európai országoknál többet költ a családra, ennek az eredményei a termékenységi arányszámon mégsem látszanak. Spéder szerint a családpolitika stabilitásától függ a gyermekvállalási hajlandóság, Magyarországon pedig „cikcakk” családpolitikáról beszélhetünk, azaz minden új kormány változtat rajta, holott a családpolitikának éppen az lenne a funkciója, hogy a piac fent említett hullámzásait kiegyenlítse. A társadalompolitikának nem is lehet hatása addig, amíg folyamatos vita tárgyát képezi.

Az előadásokat követő beszélgetés során egyetértés született abban, hogy a családpolitika instabilitása, illetve a férfiak alacsony otthoni szerepvállalása káros. A munka és családi élet egyensúlyát célzó intézkedéseknek a férfiakra is ki kellene térnie. A közönségből érkező kérdés nyomán az is kiderült, hogy még a vallásosság sem áll feltétlenül összhangban a magasabb gyerekszámmal: Dorota Szelewa Lengyelországra és Olaszországra vonatkozó kutatásaiban azt találta, hogy bár magas a gyakorló vallásos emberek aránya, a családi életükben mégis más szempontok szerint hoznak döntéseket. Egy további résztvevő a migrációról kérdezett: Spéder szerint ez hosszútávon Németországban sem fogja megoldani az öregedés problémáját, mert a migránsok is öregedni fognak, ráadásul gyermekvállalási szokásaik is hozzá szoktak idomulni a befogadó országéhoz. Végezetül rövid vita alakult ki arról, hogy a prezentált megközelítés nőhibáztató-e. Mindkét előadó úgy nyilatkozott, hogy szándékában áll ezt elkerülni, és az alacsony termékenységi arányszám okait komplexen vizsgálni.

A második szekcióban három rövid vitaindító után a közönség több lehetőséget kapott kérdések feltevésére és vitára. Székely Hajnalka, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke elmondta, hogy szervezetük 1987-ben, a Hazafias Népfront keretében alakult, és több rendszert, kormányt túlélt. Jelenleg 13 ezer nagycsaládot egyesít a tagságuk, akik átlagosan 3,6 gyermeket nevelnek. (Magyarországon 3 gyermektől számít egy család nagycsaládnak.) Tapasztalataik változatosak: van, aki azért vállal több gyereket, mert ő is nagycsaládban nőtt fel, másokat viszont éppen az motivál erre, hogy nem volt testvérük. (És persze olyan is akad, aki nagycsaládban nőtt fel, és emiatt akar csak egy gyereket.)

A közelmúltban egy felmérést végeztek a tagjaik körében a családi munkamegosztásról. Minden vizsgált családban az anyát, az apát és a gyerekeket is külön kérdezték. Általános tapasztalatuk az, hogy a két szülő gyakran vélekedett különböző módon a kapcsolatukon belüli munkamegosztás igazságosságáról, és az apák minden kérdésnél magasabbnak ítélték meg a saját otthoni szerepvállalásukat. Például az apák 59 százaléka, és az anyáknak csak 25 százaléka nyilatkozott úgy, hogy megosztva végzik a házimunkát. A kisebb javítások elvégzését illetően az apák 59 százaléka mondta, hogy ő végzi el azokat, míg az anyák csak 21 százalékban válaszolták, hogy a férjük. A családi kiadások figyelemmel kísérése és a családi programok megszervezése tekintetében is hasonló tendencia figyelhető meg a válaszokban. Ami a gyerekeket illeti, a lánygyermekek nagyobb arányú részvételről nyilatkoztak a házimunkában, mint a fiúgyermekek. Érdekes adat még, hogy a gyerekek nagyobb aránya azt szeretné, hogy az édesanyjuk ne dolgozzon az otthonon kívül. Az egyesület erről úgy vélekedik, hogy aki háziasszony akar lenni, annak legyen erre lehetősége, ezért örömmel vették a rugalmas gyedet, amire régóta nagy igényük volt. A nagy gyerekszám indokai közt az élen jártak a következők: 1. nem tervezett gyerek(ek), 2. a gyermeknevelés örömei mint motiváció, 3. új család, az előző kapcsolataikból hoztak gyerekeket, és így lettek nagycsalád.

Lʼubica Kobová, a prágai Károly Egyetem Társadalmi Nemek Tudománya Tanszékének oktatója előadását azzal kezdte, hogy a keresztény-konzervatív diskurzus a biztonság érzetét adó, egyértelmű világrend és a domináns ideológia iránti igényből táplálkozik – emiatt válnak a „család védelmében” és a „házasság szentségéért” folytatott kampányaik sokak számára szimpatikussá. Az előadó szerint e diskurzus hívei a kizárólag önmaga érdekeiért törtető egyént jogosan illetik kritikával: szerinte is fontos felhívni a figyelmet az emberi kapcsolatok, a törődés fontosságára és a 4 gondozásra szorulókra, pl. idősekre. A feminista filozófus, Judith Butler is azt írja, hogy törődésre szoruló lények vagyunk.

A diskurzus hibás azonban ott, hogy a családot (azon belül is csak a hagyományos családot) tünteti fel az egyedüli és kizárólagos jónak (és minden esetben jónak), és az önzés kritikáját a hagyományos és egyenlőtlen nemi szerepek szorgalmazásával egészíti ki. Az önfeláldozó nő ebben a diskurzusban különösen nagy hangsúlyt kap, és nem esik figyelem az egyéni életutak különbözőségére, valamint arra, hogy a törődést megvalósítani vagy a társadalomhoz hozzátenni nem csak a család intézményi keretein belül lehet. Az említett érzékenységünkkel együtt más közösségekben is találhatunk védelmet.

Gregor Anikó, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója abból indult ki, hogy a gyermekvállalásról meglehetősen normatív módon szokás beszélni. Például, bizonyos társadalmi csoportok gyermekvállalását preferálja az állam, más társadalmi csoportokét kimondottan ellenzi (utóbbi szélsőséges, ám sajnos valós megnyilvánulása a roma nők kényszer-sterilizációja). Továbbá, amikor a gyermekvállalás kerül szóba, általában csak nőkről beszélünk, holott „nem úgy lesz a gyermek, hogy a nő nagyon erősen gondol rá.” Szintén normatívan meghatározott annak megítélése, hogy hány gyermek kellene családonként, van minimuma és maximuma, és az is, hogy mikor és milyen körülmények közé „ildomos” gyereket vállalni. E kérdések ráadásul abba a keretbe ágyazódnak, hogy a gyermekvállalás magától értetődő. Arról kevésbé beszélünk, hogy vannak, akik szándékukon kívül (childless), mások pedig önszántukból (childfree) nem vállalnak gyereket. Őket erősen stigmatizálja a társadalom és az állam.

A népesedéspolitikai intézkedések mindig kifejezik, hogy mely társadalmi csoport gyermekvállalását preferálja az állam. Ez a réteg ma Magyarországon Gregor szerint a közép- és felső osztály; például a családi adókedvezményt is ők tudják jól kihasználni. A gyed/gyes is azoknak kedvez, akik eleve foglalkoztatottak voltak a gyermekvállalás előtt. Nőtt a biztosítási idő, ami a gyedhez szükséges, és ez hátrányosan érinti azokat, akik a gyermekvállalás előtt nem legálisan voltak foglalkoztatva. A gyed extrát és a felsőoktatási hallgatóknak járó gyedet megint csak egy bizonyos réteg tudja kihasználni.

Az állami népesedéspolitika eszközei az előadó szerint álszentek. „Addig örülnek a gyereknek, amíg bent van az anyja hasában,” szülés után magára hagyják a nőt. Ha olyan fontos az államnak a gyermek, miért olyan aggasztóak az MTA és a KSH által nemrégiben publikált gyermekszegénységi adatok?

Megint csak nagy különbségek vannak társadalmi csoportok mentén az anyák munkába való visszatérésének esélyei között. Történtek ugyan a nők munkaerőpiacra visszatérését segítő lépések (pl. a gyed extra igyekszik biztosítani e rugalmasságot) – de részmunkaidőt csak az állami szférában teszik kötelezővé. A versenyszférát miért nem presszionálja jobban az állam, hogy rugalmas foglalkoztatást biztosítson a nők számára? – tette fel a kérdést az előadó.

A vitaindítók után kialakult beszélgetésben egyetértés született abban, hogy az állam nem szólhat bele az emberek megváltozott életmódjába, nem is ignorálhatja azt, hanem azt tudomásul véve kell segítő intézkedéseket hoznia. Székely – ahogyan később Spéder is – hangsúlyozta, hogy az egykeresős modell nem fenntartható. A nők nagyobb arányban tanulnak tovább, ami Székely szerint pozitív, mert az így felszabaduló szellemi tőke előny a társadalomnak. Azonban a nők biológiája nem követi a kései termékenységre való modellváltást, ám Székely szerint hibás és hatástalan irány a nőket kritizálni. Az államnak alkalmazkodnia kell a megváltozott szokásokhoz (amikkel 15-20 éve kellett volna szembenéznie), és pl. többet kellene költeni mesterséges megtermékenyítésre, hogy a 35 feletti nők is nagyobb eséllyel vállalhassanak gyereket. Az állam szintén tehetne a fiatalok lakhatási problémáinak megoldásáért: államilag támogatott bérlakás-programokra lenne szükség.

Küzdeni kellene továbbá a munkahelyi diszkrimináció ellen, amely már az állásinterjún érintheti a fiatal, potenciálisan hamarosan anyává váló nőket. Az állami szférában könnyebb ezt szankcionálni, a versenyszférában jutalmakkal lehet megakadályozni (pl. járulékkedvezmények). Kobová szerint Szlovákiában adókedvezményt kapnak azok a vállalatok, amelyek hajlandók a nők számára részmunkaidőt vagy job sharinget lehetővé tenni, és/vagy bölcsődét alapítani. Ugyanakkor az alulfizetett gyári munkások számára a részmunkaidő nem reális opció, és ez éppen azokat hozza hátrányba, akik a legtöbb segítséget igényelnének az államtól a gyermekvállaláshoz. Szerinte a mindenki számára megfelelő megoldás a munkaidő lerövidítése lenne. Gregor mindehhez azt tette hozzá, hogy Magyarországon van Egyenlő Bánásmód Hatóság, ahová munkahelyi diszkriminációs esetekben lehet fordulni – mégis egyelőre kevés ilyen eljárás indul. Spéder szerint az érintettek felelőssége lenne, hogy a hatóságnál a nemi alapú munkahelyi diszkrimináció több áldozata tegyen feljelentést.

A felsőoktatásban tanulók számára járó gyedet Gregor pozitívan értékeli, hiányolja azonban gyermekkel egyetemre járás infrastrukturális hátterét. A mosdókban nincs pelenkázó, és az egyetemeken nincs gyermekfelügyelet a hallgatók, oktatók és dolgozók gyermekei számára. Kobova elmondása szerint Csehország ebből a szempontból előrébb tart, mert pl. a Masaryk Egyetemen van gyermekmegőrző.

Fontos lenne még a közterületek, közintézmények akadálymentesítése – ez nem csak a babakocsival közlekedők életét könnyíti meg, hanem a mozgáskorlátozottakét is.

Az előadók szintén egyetértettek a férfiak otthoni szerepvállalásának fontosságában, annak ellenére, hogy nem ritkán már a szocializáció ez ellen dolgozik: többen tapasztalták a diszkriminatív gyakorlatot, miszerint egyes családokban a fiúgyermeknek zsebpénzt szokás adni, ha otthon elvégez valamit, míg a lánygyermek felé ez természetes elvárás, és nem kap érte ilyesfajta jutalmat. Gregor, utalt Kapitány Balázs egy kutatására is, amelyből kiderül, hogy még azokban a családokban is, ahol a gyermek születése előtt egyenlő feladatvállalás volt, a gyermek születése után konzervatív fordulat következik be. Ambivalensen ítélhető meg az a 2010-es rendelkezés is, miszerint a nők 40 év munkaviszony után elmehetnek nyugdíjba: Gregor szerint ez azt a célt szolgálta, hogy a nagymamák segítsenek a gyermeknevelésben, ha pl. a szűkös férőhelyek miatt a szülők nem fértek hozzá a bölcsődei szolgáltatáshoz. Olcsóbb ugyanis a nagymamákat ingyenes gondozói munkára fogni, mint a bölcsődéket (ahol így is probléma a dolgozók alulfizetettsége) bővíteni.

Egy résztvevő felvetette, hogy a szülészeti ellátás minősége is hatással lehet a gyermekvállalási kedvre. Szelewa egyetértett: Lengyelországban például az a gyakorlat, hogy a szüléskor nem adnak a nőknek fájdalomcsillapítást, mondván, hogy a fájdalom „szükséges” és „természetes” – egy interjúsorozatban több nő ezt is felsorolta az okok között, amiért nem akar második gyermeket. A vajúdó nők hálapénzért cserébe hozzájutnak a fájdalomcsillapításhoz – ez viszont hátrányosan különbözteti meg a szegénységben élő nőket. Gregor szerint negatív attitűd a társadalomban az a felfogás, hogy „szülésről vagy jót, vagy semmit.” A negatív élmények esetleg fórumokon jelennek meg, de ott is szabadkozó hangvételben. Székely szerint azonban nem annyira a negatív szülésélmény a meghatározó, sokkal inkább a gyerek megszületése után a támogató környezet megléte vagy hiánya.

Gregor Anikó a szakpolitikai figyelmesség egy pozitív példájaként hozta fel a finn „babadobozt”, amelyet a gyermek születése után kap minden család az államtól. A doboz tartalmaz gyermekruhákat, szoptatós nők számára készült melltartóbetétet és – a tudatos családtervezés jegyében – óvszert. Magyarországon a szegénységben élők a magas áruk miatt sokszor nem jutnak hozzá a fogamzásgátló szerekhez, eszközökhöz, amelyeken nincs állami támogatás, holott nem ideális megoldás a népességnövekedést nem kívánt vagy nem tervezett gyerekekkel megoldani, és azokat, akikkel a gyermekvállalás sokszor csak „megtörténik”, felelőtlenséggel vádolni.

Összességében elmondható, hogy leginkább az apák otthoni szerepvállalásának, valamint a családtámogatások stabilitásának fontosságában született egyetértés. Mint Székely rámutatott: „a gyereket nem négy évre tervezzük.”

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



„A politikai akaraton múlik” – a nemek egyenlősége és az EU a FES fórumán

november 03, 2014 - 00:00

A Friedrich-Ebert-Stiftung október 15-i, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közösen szervezett konferenciájának témája az Európai Unió volt: milyen előnyökkel járt a csatlakozás a nemek társadalmi egyenlősége számára Kelet-Közép-Európa egyes országaiban, és mely területeken van még szükség további munkára?

"Tőlem ezért nem kapsz munkát" – szerzőnk válasza Jakab Andor blogbejegyzésére, avagy: Mennyit ér egy Nő?!

augusztus 15, 2011 - 11:54

A kérdés a közösségi oldalakon igen elterjedt és népszerűnek tűnő elolvasása után fogalmazódott meg bennem. Az író minden köntörfalazás nélkül hangot ad véleményének, mellyel, úgy tűnik, nincs egyedül, és sajnos számos állást kereső nő számára megszokott, hogy munkáltatóként nem alkalmazna női munkaerőt. Az indok egyszerű: nem éri meg!