Olasz, orosz, tatár felmenők tehetséges és szépséges lánya. 1955-ben jelent meg első verse, első verskötete 1962-ben. Kortársaival,  az orosz új hullám karizmatikus művészeivel – Jevtusenkó, Voznyeszenszkij – hihetetlenül népszerűek voltak, zsúfolásig megtelt sportstadionokban szavalták verseiket. Nemcsak hazájában, külföldön is sikeres volt, verseit sok nyelvre lefordították.  Az Egyesült Államban tett látogatásakor az  American Academy of Arts and Letters tiszteletbeli tagjává választották.Magyarul a Nagyvilágban rendszeresen megjelentek, és sok antológiában is olvashatók versei, pl. A végtelenség szomja, Egy égbolt alatt, Hózápor, Orosz költők antológiája.

Bella Ahmadulina: Párbaj

Újra viharok döntenek rád

tüzet, mint égő martinok.

A párbajban ki győzhetett hát:

Lermontov-e, vagy Martinov?

D'Anthés? Puskin? Ki lőtt először?

Ki pattant fel? Melyik zuhant?

Fekete szán fehér mezőről

melyikük testével suhant?

Milyen kérdés! Mindenki tudja:

nem az, de ő maradt alul,

fürtös feje a hóra bukva

sötétlett mozdulatlanul...

Így van: minden halálos perben

az ostoba marad felül,

a különb meg, mint engedetlen

kölyök – kikap kegyetlenül.

Mit mondjak az apró gonoszság

szegény ingyen-prédáinak,

a gúny és a kitaszítottság

veszendő poétáinak?

Azt mondom: így van réges-régen,

– ez legyen számukra vigasz –,

láttuk, nem vettük észre mégsem,

hogy minden fordítva igaz:

a völgyben Martinov maradt ott,

a halál őt ütötte le,

és dögmadár-sereg kavargott

testén, és hordta százfele,

Lermontov meg fölült lovára,

és indult, újrakezdeni.

Egy asszony kiáltott utána:

– Szeress! – rimánkodott neki.

D'Anthés feküdt a hóba dőlve,

gyilkos golyó sebezte meg.

És zordan vonultak előtte,

rá se néztek az emberek.

Meghalt-e? Él? Ki vette észre?

Puskin meg – fogta poharát,

koccintott, villant szikra-élce,

mellette sok vidám barát,

írt, semmi nem zavarta álmát,

lett a múzsák kegyelt fia.

Kecsesen vonogatta vállát

és mosolygott Natália...

Ilyen törvény foganjon, őket

örökre váltsa, mentse meg.

A senkik pedig, akik győztek –

meg- és elítéltessenek.

Rab Zsuzsa fordítása

Bella Ahmadulina: Gondoltam...

Gondoltam, te az ellenségem,

Nehéz terhem vagy, sok bajom…

Csak szimpla hazug! Észrevettem.

S amit játszol – olcsó nagyon.

Egyszer a Manyezsnaja utcán,

Pénzt dobtál föl a hóban,

S találgattad a rézkopejkán,

Szeretlek-e valóban.

Fáztam. Sáladba bugyoláltál,

A Sándor-kertben még fagyott,

Kezem dörzsölted, s hazudoztál,

Gondoltad, hogy én is csalok.

Hazugságod fejem felett:

Mint károgó varjúsereg.

De most, hogy elbúcsúzol tőlem,

S bú, öröm nem hatja szemed,

Ne szomorkodj, túléled bőven…

Nekem úgyszintén egyre megy.

Hiába volt hát minden,

Minden oly értelmetlen!

Te jobbra mész majd innen,

Az út balra visz engem.

(Fordította: Szöllősi Dávid)

Bella Ahmadulina: Ez a szeptember

Ez a szeptember csúful rászedett,
ez az együgyű, gyermeteg ravaszság.
Szerencsés fogást csinált: kivetett
hálójában vergődünk, kis halacskák.

Nincsen miért találkoznunk: elég
bonyolultak úgyis a szövevények.
Elhaladsz előttem, s amerre mégy,
ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -
az október küszöbén azt kivánom.
Adj szabadságot nekem végre, hogy
lehessen győznöm, győznöm s bosszut állnom.

E szeptemberi derű színeket
lobbant a szemben, cirmos tarkaságot,
s mint rajzórákon, buzgón levelet
körmölök neked, s válást kunyerálok.

Hogy gőgös voltam, bánom már nagyon.
Úgy elvenném hideg élét a szónak.
Legyen benned irántam irgalom.
Olyan nagyon remélem, hogy te jó vagy.

(Lator László fordítása)

Bella Ahmadulina: Némaság

Egy erős, ravasz lény hirtelen
torkomból kilopta énekem,
nem tör ki hang, elsiratni sem,
torkomon, a fekete seben.

Március, mit mondhatok neked?
Dícsérném sok kedves tettedet -
szavam csalogánya néma lett,
szótárakba búvik, kert helyett.

Énekelj hát! - sürget, ostromol
hóesés, patakmeder, bokor.
Kiáltanék - némaság omol
nyitott számból, mint a gőzgomoly.

Ihlet - röppenő, tömör, teli
sóhaj, mely a lelket szétveti,
kurta perc, semmi sem élteti,
csak a szó, mit én adok neki.

Fuldokolva, magam áltatom,
hogy fizetni lesz még alkalom,
törlesztem, amivel tartozom,
nektek, téli fák a szűzhavon!

Ütőerem lüktet lázasan.
Még egy választásom hátha van:
mindabban, amire nincs szavam,
testet öltök egyszer én magam.

S mert elhagytak mind az énekek,
szeretteim, a szavak, nevek,
s mert halálosan fáradt leszek -
ti majd rólam énekeljetek!

(Rab Zsuzsa fordítása)