Nőképek kisebbségben – Nemzetközi tudományos konferencia a szlovákiai magyar nők és gyerekek helyzetéről (beszámoló, 1. rész)

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Nőképek kisebbségben – Nemzetközi tudományos konferencia a szlovákiai magyar nők és gyerekek helyzetéről (beszámoló, 1. rész)

november 24, 2013 - 17:50

2013. november 22-23-án a Pozsony melletti Somorján, a Forum Kisebbségkutató Intézetben, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala Női és Gyermek-esélyegyenlőségi Bizottság szervezésében, valamint a Phoenix Polgári Társulás és a Comenius Egyetem Genderkutató Központja társszervezésében került megrendezésre az első szlovákiai magyar nőkről szóló konferencia. A konferencián magyar és szlovák előadók és hallgatók egyaránt jelen voltak, a közös munkát szinkrontolmácsok segítették. A résztvevők az előtérben és részben a konferenciateremben megtekinthették a Nőkért Egyesület „A magyar feminizmus története” c. kiállítását. Az Egyesület tagjai közül hárman voltunk jelen (Barát Erzsébet, Acsády Judit, Antoni Rita).

Az eseményt Bolemant Lilla főszervező nyitotta meg, aki köszönetet mondott a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának, amiért felvállalta a női és gyermek esélyegyenlőség témáját. Tokár Géza a Kerekasztal részéről viszonozta a köszönetet, kiemelve, hogy ez a téma szlovákiai magyar viszonylatban korábban egyáltalán nem volt a köztudatban. Bevallotta, hogy ennek az együttműködésnek köszönhetően személyes hozzáállása az elmúlt egy évben rengeteget változott, érzékennyé vált a nemek egyenlőségének témára. Reményét fejezte ki, hogy ez az alkalom megteremti a párbeszéd alapjait. Az elkövetkező eseményeken kívánatosnak tartaná a nemek arányának változását, annak belátását, hogy a női esélyegyenlőség nem egy marginális téma. (Kb. 50 nő és 5 férfi van jelen.) A közönségből azonban egy másik férfi úgy vélte, hogy „az még 10 év” - remélhetőleg azért ennél optimistábbak lehetünk.
    
Bolemant Lilla „A női esélyegyenlőség esélye” c. előadásában bemutatta a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának Női és Gyermek-esélyegyenlőségi Bizottságát. Munkájuk abból indul ki, hogy a női sztereotípiák a kisebbségi nőket még inkább sújtják, mint a többségi nemzet nőtagjait. Lilla párhuzamba állítja a feminizmushoz tapadt pejoratív asszociációkat az „autonómia” igényéhez tapadt többségi ellenszenvvel – irredentizmusra szokás gondolni ott, ahol kulturális, oktatási döntésekről lenne csupán szó.

A kisebbségi nők „kisebbség a kisebbségben”: nemzeti kisebbségként a nőkre nagyobb súllyal nehezednek a hagyományos szerepelvárások, az igény, hogy „a nő legyen a nemzet megmentője, ő vigye tovább a nemzeti identitást.” Így tehát a kisebbségi nők nemi, nemzeti és nyelvi egyenlőtlenség elszenvedői egyaránt. A politikában, közéletben sem láthatók – a politikai részvételük kisebb arányú, mint a többségi nők körében.

A bizottság céljai a nők és gyermekek esélyegyenlőségének témáját a közbeszédbe bevinni. Szándékuk, hogy kerüljön be a progresszív nőszemlélet szlovákai magyar médiába, és ennél is fontosabb, hogy a döntéshozatalban a nők aránya nőjön. Másik lefontosabb téma a családon belüli erőszak, amiről a szlovákiai magyar közegben nincs felmérés, kerületi felbontásban sem tudtak adatot szolgáltatni a statisztikai hivatalban. (Az előadó szerint valószínűsíthető a nálunk mért (életút)adat, miszerint minden 5. nő élt már, vagy él bántalmazó kapcsolatban.) Szlovákiai és magyar tapasztalatokat felhasználva ki akarnak alakítani egy itteni csapatot, amely anyanyelven foglalkozik a nő és gyermekáldozatokkal; ennek érdekében szándékuk a szakemberek képzése.

 
Petőcz Kálmán a szlovákiai Helsinki Bizottság részéről „Hol tartunk ma az emberi jogok érvényesítésében Szlovákiában?” címmel tartott előadást. Azzal kezdte, hogy nem írta le az előadását és nem készített prezentációt, mert szerinte az akadálya az „emberi hangnak” - erre a későbbiekben több előadó is reflektált. (Azt is megjegyezte, hogy az „erőszak elleni harc” kifejezést ellentmondásosnak így kerülendőnek tartja.)

Vonatkozó tevékenysége úgy kezdődött, hogy nőjogi szervezetekkel keresett kapcsolatot egy norvég támogatású 7 millió eurós csbe elleni projektre. A szlovák nőjogi szervezetek elvben nyitottak voltak ugyan, de a gyakorlatban külön nem tematizálták a kisebbségi nők helyzetét, és nem nyújtottak számukra anyanyelvi szolgáltatást; szlovákiai magyar szervezetet pedig nem nagyon talált. Kivétel a Magyar Asszonyok Ligája volt, ahol csupán azt a választ kapta, hogy ők ezzel a témával nem foglalkoznak, és „magyar közegben ilyen egyébként sem igazán fordul elő” - a következtetést levonhatjuk, hogy kisebbségi közegben a családon belüli erőszak látenciája, elhallgatása, tagadása még nagyobb. (Ahogy Bolemant Lilla és Póda Erzsébet is leírták, már a nőkelleni erőszak tematizálása is gondot okoz a magyar nyelvű médiában.) A kisebbség burkot alakít ki maga köré, és hajlamos idealizálni saját magát; szemet huny afelett, hogy belsőleg is vannak komoly emberjogi problémái, azaz nem csak áldozata azoknak.

Ami pedig a szlovák hozzáállást illeti, elvben és általánosságban szokás támogatni az emberi jogokat („Szlovákia mindenkié”), de konkrétumok felmerülése esetén (pl. romaintegráció, nőjogok, melegjogok) már inkább a téma hárítása jellemző.

További probléma, hogy az emberi jogok csak formálisan (pl. aláírt egyezmények, elfogadott emberjogi stratégiák, köztük a Strasbourg felé lobogtatott Nemzeti Kisebbségi keret egyezmény) léteznek, de a gyakorlati megvalósításra nincsenek érdemi törekvések, a kormány csak úgy tesz, mintha foglalkozna ezekkel. Pl. 15 évig létezett kisebbségügyi miniszterelnök-helyettesi funkció, de ez csak egy kirakatcím volt, mert a koalíciós kormányban a magyarnak is kellett valamilyen posztot adni.

Ma létezik emberjogi tanács, ami elvileg egy olyan fórum, ahol minden kisebbségi érdek azonos súllyal képviselteti magát. Nagy probléma azonban, hogy az egyes emberjogi csoportok, a jogsértéseket elszenvedő különböző kisebbségek egymással nem szolidárisak.

 
Szapu Marianna, a Comenius Egyetem filozófusa tól idézett: „Minden polgár legyen egyenlő a törvény előtt. Ehhez a nők szavazati joga vezet.” Majd a 100 évvel ezelőtti budapesti nemzetközi női választójogi kongresszusról beszélt, mely esemény egyáltalán nincs a köztudatban. Ennek oka, hogy „a történészek csak a férfiak történetéről tudnak”, a nők „csak mellőztetésük által léteznek” - amely nő mégsem, az rögtön gyanús, hogy „hűtlen lett nőiségéhez.” A nők emberjogi harcai nem részei a hivatalos történetírásnak – ez pedig majdhogynem felér egy történelemferdítéssel.
 
Az előadás további részében rövid összefoglalót hallhattunk a nők emberjogi harcainak kezdeteiről, kiemelve , , John Stuart Mill és Harriet Taylor Mill gondolatait, akik mind amellett érveltek, hogy a nő racionális lény, így visszatasították az uralkodó nézetet, hogy emocionális, ingatag „természete” miatt a nő politikai szerepvállalásra, autonóm döntésekre alkalmatlan lenne. A negatív viselkedésformákat, amelyek miatt ezen szerzők kortársai elmarasztalták a női nemet, pusztán a szocializáció alakítja ki. Szapu kiemelte, hogy már ezen szerzők is tematizálták a nők elleni erőszakot, valamint Taylornál külön hangsúlyozta, hogy ellenezte azt, hogy a nőket arra biztatják, hogy indorekt, manipulatív módon, női „praktikák” révén érvényesítsék az akaratukat. Szabad, egyenrangú emberek közt ilyesmire nincs szükség.

 

Hodossy Katalin jogász a dunaszerdahelyi Tandem Egyesület részéről a szlovákiai magyar fiatalok és gyerekek helyzetképét vázolta fel. A csoport létszámát illetően – és ezt az előadó problamatikusnak tartotta - egyetlen adatra lehet számítani: arra, hogy a népszámlálási adatokban hányan vallják magyarnak magukat. 5-9 éves gyerekeknél ez az arány 3,5%, ami nem esik egybe azzal, ahány gyerek a magyar óvodákba jár.

Az állami intézmények közül a NUCEM és a JUVENTA, a nem államiak közül a Fórum Kisebbségkutató Intézet, a Kempelen Farkas Társaság és a Tandem kutatja ezen gyerekek és fiatalok helyzetét. Itt is érvényben vannak a nemzetközi egyezmények, pl. az ENSZ gyermekjogi egyezmény, mégis vannak, akik a jogvédelemből kiszorulnak. Ahogy a nőjogi területen, itt is sok jog csak papíron létezik: sok olyan jog van, amit a szlovák állam csak deklarál. A jogérvényesítés nehézségeit az előadó egy kitekert pózban célozni próbáló íjásszal ábrázolta, jelezvén a jogokról és jogorvoslati lehetőségekről szóló információ hiányát. (A jogtudatos állampolgárok tömege ugyebár az államnak nem érdeke.)

Molnár Kriszta szociológusra hivatkozva az előadó egy szakadék képével jelenítette meg azt, hogy milyen világban él a szlovákiai magyar fiatal. Egymásnak feszülő ellentmondások a kisebbségi fiatal életében, környezetében:

- a helyben maradás erős üzenete vs. a rugalmasság kényszere,
- a nemzethez tartozás erős elvárása vs. a nagyvilágból harsogó világpolgárság,
- a foglalkoztatottságra való felkészítés vs. az önfoglalkoztatás elve.
 
Rabec István nyelvész szerint pedig a hosszú távú jövőt illetően három fajta döntésük merülhet fel: - nem bírja a nyomást és elköltözik,
- marad és lecövekel, vagy ide vagy oda beáll, de dönt
- az önismeret útját kezdi járni, a szabadság szellemében beszél a témáról.
Az előadás azzal zárult, hogy az állam, a közösség, és a civil szervezetek mellett a cégek bevonása fontos a probléma megoldásában, a fenntarthatóság érdekében.
 
 
Öllős László a Fórum Kisebbségkutató Intézet részéről „A nők egyenjogúsága és az emberi egyenlőség” című -az egyik legélénkebb vitát kiváltó - előadásában a kisebbségi lét egyik fő kérdéséből indult ki: mennyire tudja a kisebbségi tudomásul venni, hogy vele szemben is kisebbségben lehet valaki?

A következőkben szintén a nők emberjogi harcainak rövid felvázolását hallhattuk az egyenlőség és azonosság, egyenlőség és különbség, illetve egyenlőség és autonómia címszavak mentén. (Ez nem hangzott el, de tkp. a Wollstonecraft-dilemma mintájára, amit Schwimmerék pl. úgy oldottak fel, hogy mindkét féle argumentációval dolgoztak.) Azaz: a nők azért érdemelnek egyenlő jogokat, mert a férfiakkal azonosak a képességeik, vagy a férfiaktól való különbözőségük mentén (vö. csoportjogok, rétegjogok).

Az előadó inkább az utóbbi nézetet hangsúlyozta, azaz, a „különbözőek de egyenrangúak” elvet (amit aztán, ez már szintén a saját megjegyzésem, lehet feminista és antifeminista módon egyaránt használni, és sajnos inkább, jó vagy rosszindulatú szexizmus formájában, de az utóbbira szokták), miszerint a nőies vonások, viselkedésformák is megbecsülést érdemelnének a társadalomban.

Többen felszisszentünk, amikor az előadó, Susan Moller Okin Rawls kritikája nyomán, azt a példát találta hozni, hogy „mivel a nők nagyobb vonzalmat mutatnak a házimunka iránt”, a házimunkát is meg kell becsülni.

A kialakult vita során az előadó azzal védte az álláspontját, hogy egy kutatásra hivatkozott, ahol friss házaspárokat kértek meg, hogy egy évig éljenek a hagyományoshoz képest fordított nemi szerepek szerint. Amikor a kutatás végén a párok értékelték a tapasztalatot, arról számoltak be, hogy nem érezték jól magukat, és sok nő úgy nyilatkozott, hogy „nem bírja elviselni, ha a férj választja ki, hogy milyen függöny legyen a lakásban.” A hallgatóság nagy része szerint ez továbbra sem cáfolja meg azt a tényt, hogy a nemi szerepek nagyrészt csak társadalmi konstrukciók: az eltérő szocializációval magyarázható a kísérletben résztvevők diszkomfortérzete.
 
Abban azonban egyetértés alakult ki, hogy a hagyományosan nőiességgel társított attitűdöket, viselkedésformákat (pl. kooperativitás, törődés, a partikularitások figyelembe vétele, stb.) meg kellene becsülni – véleményem szerint a félreértések feloldásán nagyban segítene, ha „nőies” és „férfias” attribútumok helyett pl. „kooperatív” és „versengő” attribútumokról folyna a beszélgetés. Tény, hogy ezeket nemekkel szokás társítani, ugyanakkor egy hatékony társadalom, vagy akár egy hatékony ember (pl. egy hatékony vezető) ezeket képes (nemektől függetlenül) megfelelő arányban vegyíteni (az erre bevett „androgünitás” kifejezéssel szerintem az a probléma, hogy idegenül, mesterségesen hangzik). Ahogy az előadó elmondta, hatékony társadalom az, ahol minden egyén kibontakoztathatja a képességeit – hozzátehetjük, hogy hatékony ember pedig az, akit a képességei kibontakoztatásában nem kötnek a nemi sztereotípiák, szerepelvárások.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



NYIM 13.: Nő és hatalom konferencia (Szeged, 2017. szept. 22-23.)

október 06, 2017 - 11:23
Barát Erzsébet és Zámbóné Kocic Larisa

A konferencia megnyitója már különleges alkalmat rejtett magában: dr. Gécseg Zsuzsanna személyében ugyanis először nyithatta meg női dékánhelyettes a konferenciát. Beszédében üdvözölte a szegedi Gender Studies létrehozását, utalva az egyébként ellenséges politikai közegre, amiben a szak létrehozásáról döntöttek. Gécseg Zsuzsanna arra is felhívta a figyelmet, hogy az állami szférában döbbenetesen alacsony a nők létszáma, ugyanígy a parlamentben is, s ezek a számarányok egyre csökkennek, európai szinten kimagasló alacsony számot produkálva.

Úton: a tér neme és a nemek terei – genderkonferencia Szegeden

október 14, 2016 - 22:05

Mennyiben él ma a sztereotípia, miszerint a nyilvános tér a férfiak, a magánszféra pedig a nők terepe? Hogyan szegültek szembe a kapcsolódó elvárásokkal a nők a 19. században? Hogyan igyekeznek ma a maguk képére (is) formálni olyan különböző tereket, mint a város, az iskola, a munkahely, az egyház, a parlament vagy a zenei élet? És hogyan jönnek a képbe a Ligetvédők?