A vaslady

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

A vaslady

február 07, 2012 - 08:44

"Oh Maggie, Maggie what have we done? "
Roger Waters

1987-ben (vagy 1986-ban?) egy moszkvai kollégiumi szobában ültünk négyen, és néztük a tv-ben, amint Margaret Thtacher nyílt színen, egy menetben "kivégez" három szovjet újságírót. Egy lengyel srác az orosz barátnőjével, a lengyel barátnőm és én, így voltunk négyen. Minket, közép-európaiakat, határtalan lelkesedéssel töltött el a színjáték. Már annak örültünk, hogy a szovjet tv-ben nem csak mutatnak egy igazi nyugati politikust, miközben a narrátor folyamatosan gyalázza, hanem az illető maga mondhatja el, hogy miről mit gondol. Az meg határtalan lelkesedéssel töltött el minket, hogy
minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvalóvá tette a Nyugat szellemi fölényét a kommunista diktatúrákkal szemben.

Engem külön lenyűgözött az a virtuóz könnyedség, ahogyan azt a három szerencsétlen bértollnokot kezelte. Megadta nekik a sajtó munkásainak járó tiszteletet, vagyis a szovjet politikával szemben ő emberszámba vette őket, amivel a szovjet rendszert alázta földig, de végül mégis a földbe döngölte őket - természetesen -, szintén nagyon elegánsan, bár ugyanakkor rettentően keményen.

Az orosz lány reakciói a tv műsorra egy az a egyben visszaigazolták a monumentális propaganda kiagyalóinak koncepcióját. Mi, közép-európaiak imádtuk Margaret Thatchert, a sokgenerációs szovjet polgártársnő nem tudta türtőztetni magát, és a Vaslady minden találó mondata után, amivel a szovjet rendszert kritizálta, elhagyta valami káromkodás az ajkait.

Később sokat gondolkodtam azon, vajon mi haszna származott Thatchernek mindebből. A szovjet rezsimet nem tudta, de valószínűleg nem is akarta megdönteni, a választóit pedig - valószínűleg - hidegen hagyta az egész.

Most, hogy megnéztem Phyllida Lloyd filmjét (Vaslady), mintha megértettem volna valamit. Illetve nem is egy valamit, hanem sok valamit. A legfontosabb következtetés, amit a látottakból levontam, az az, hogy nem lesz jobb a világ, ha nők létszámarányuknak megfelelő arányban birtokolhatnak majd  politikai hatalmat. vagy legalábbis nem attól, mert az emberi gyengék a biológiai nemtől függetlenül ki tudják fejteni káros hatásukat, különösen ha a zajos sikerek ezerszeresére növesztik őket.

A másik gondolatomat csak félve osztom meg az olvasókkal. Hacsak a film nem hazudik nagyot, márpedig én úgy érzem, hogy ez egy tisztességes alkotás, akkor a miniszterelnök "betegségének" tüneteit már hivatali ideje alatt, de talán még előtte is lehetett észlelni.

Az emberek élni akarnak. Szeretik a kihívásokat, de módjával. Hosszútávon mindig behódolnak az agresszivitásnak. Erre minden egyeduralomra törő politikus számíthat. Thatcher persze nem akart diktátor lenni, csak az Egyesült Királyság mindenható miniszterelnöke élethosszig. Elszámolta magát. Amikor teherré vált pártja számára, arrébb fújták, mint egy tollpihét. Ha viszont jól kalkulált volna, pontosabban, ha szeretett volna megalapozott, alapos kalkulációkon alapuló döntéseket hozni, és hozatni, Nem lett volna abban a periódusban pártelnök, miniszterelnök, és nem neki tulajdonítanák Anglia kirántását az egyre mélyülő válságból.

Viszont Roger Waternek sem kellett volna megírnia  a The Post War Dream-et. Talán.

Mi köze volt a Vaslady nemének a tündökléséhez és bukásához? Valószínűleg semmi. Egy handicappel többel kellett megküzdeni, de szerintem lett volna benne erő még ötven ilyen akadály leküzdésére.

Ami biztos, hogy ezt a filmet mindenkinek érdemes megnéznie. Megrázó, felemelő, izgalmas, és  Meryl Streep annyira zseniális benne, hogy bár előzőleg láttam  a plakáton a nevét, mégis megdöbbentem, mikor a vége főcímen olvastam a nevét.

Margaret Thatcher idén lesz 87 éves.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Női karakterek és science-fiction 1.

január 04, 2010 - 20:17
Misato Katsuragi

Ha az ember találkozik egy jó történettel, általában szeret azonosulni a főhőssel vagy egy-egy karakterével. A legtöbb science-fiction könyvvel, filmmel az a problémám, hogy a férfi olvasóknak-nézőknek kedveznek: a nőnemű szereplők vagy érdektelenek, a háttérben húzódnak meg, vagy pedig a megszokott, sztereotip képet közvetítik, és hát az ember lánya, ha helyén van az értékrendje, nem igazán képes azonosulni egy hős megmentőre váró, sipítozó hisztérikával, aki a legjobb esetben is csupán csinos kiegészítő a hős férfi mellett.

A hülyeség kora - filmkritika kicsit másképp

november 30, 2009 - 06:25
A hülyeség kora

Láttam egy filmet, mi több: jópárszor  megnéztem. Nem saját elhatározásomból, hanem félig-meddig muszájból: ifjúsági vetítéseken voltam kísérő. Elsőre döbbenetes volt, másodjára lebilincselő, harmadjára érdekes, negyedjére olyan részletekre is fel tudtam figyelni, melyek fölött addig elsiklottam. Talán most értettem meg a gyermekeimet igazán, akik fejcsóválásom ellenére hatodszor is képesek megnézni ugyanazt a filmet. Ezt én időrablónak tartottam eleddig. Nos, nem volt teljesen igazam.