Minden, amire egy nőnek valóban szüksége van

  

 

 

A világ 164 országa közül 2011-ben Norvégia lett a legjobb hely a nők és anyák számára (csakúgy, mint 2010-ben). A legrosszabb hely pedig Afganisztán (csakúgy, mint 2010-ben). Mitől lesz jó egy országban nőnek, anyának lenni?

A Save the Children program ebben az évben tizenkettedik alkalommal állította össze 164 ország rangsorát, az Anyák indexét. Ebben az indexben több szempont alapján állították sorba a világ fejlődő és fejlett országait, hogy megállapítsák, hol megy jól és kevésbé jól a nők, az anyák és a gyermekek sora.
A rangsort Norvégia, Ausztrália és Izland vezetik - Norvégia, Svédország, Dánia, Ausztrália, Új-Zéland évek óta változatlanul elfoglalja a lista első helyeit. Magyarország a 22. helyre került a fejlett országok között.
A legutolsó helyezett pedig Afganisztán. Az utolsó tíz között 8 ország afrikai – sajnos a rangsor végén álló országok is nagyjából ugyanazok évek óta. Ezekben az országokban a helyzet igen sötét, általában minden harmincadik nő valamilyen terhességgel, szüléssel összefüggő ok miatt hal meg, minden hatodik gyerek nem éli meg az ötödik születésnapját, és minden harmadik gyerek alultáplált, éhezik. A népességnek csaknem a fele nem jut tiszta vízhez, és 5 iskolába járó fiúra csak 4 iskolába járó lány jut.
Az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés is nagyon különböző, míg Norvégiában gyakorlatilag minden szülésnél jelen van szakképzett segítő, ez Afganisztánban csak a szülések 14 százalékáról mondható el. Norvégiában egy nő átlagosan 18 évet tölt formális oktatásban, és várható élettartama 83 év. 175 gyerekből csak egy nem éli meg az ötödik születésnapját. A rangsor legvégén álló Afganisztánban egy nő mindössze öt évet tölt tanulással, és várható élettartama kevesebb, mint 45 év. A nők keresete a férfiak keresetének csupán 40%-a. Minden ötödik gyerek még 5 éves kora előtt meghal, így – ha ez a tendencia továbbra is fennmarad – szinte minden afgán anya megtapasztalja élete során egy gyermek elvesztését.

 

 

 

 

Az Anyák indexe rangsor első 10 helyezettje 2011-ben
Norvégia
Ausztrália
Izland
Svédország
Dánia
Új-Zéland
Finnország
Belgium
Hollandia
Franciaország


A rangsor utolsó 10 helyezettje
Közép-afrikai Köztársaság
Szudán
Mali
Eritrea
Kongói Demokratikus Köztársaság
Csád
Jemen
Guinea-Bissau
Niger
Afganisztán


Magyarország adatai

Anyai halálozás kockázata egy nő egész élete során 1:5 500
Modern fogamzásgátló eszközöket használó nők aránya: 71%
Nők várható élettartama: 78 év
Nők várhatóan oktatásban töltött idő: 16 év
Szülési szabadság hossza (2010): 24 hét *
Szülési szabadság alatti juttatás a korábbi fizetéshez viszonyítva: 70%
A nők keresetének aránya a férfiak keresetéhez viszonyítva: 0,75
Nők részvétele a nemzeti kormányban (női képviselői helyek aránya): 9%
5 év alatti halandóság (1000 élveszülésre): 6
Általános iskola előtti intézményi gondozás arány (az intézményi gondozásra jogosult korú teljes népességhez viszonyítva) 87%
Középfokú oktatás aránya (a középfokú oktatásra jogosult korú teljes népességhez viszonyítva) 97%
Anyai index szerinti sorszám (43 országból) 22
Női index szerinti sorszám (43 országból) 21
Gyerek index szerinti sorszám (43 országból) 22

    Ezen felül további szülési szabadság és juttatás is jár, más feltételekkel, legalább 2 évig. További információ az egyes országok családtámogatási rendszerérő  az OECD  családi adatbázisában: www.oecd.org/els/social/family/database


Miben első még Norvégia?

Bár Európában Norvégia volt az első, ahol a nők választójogot kaptak 1913-ban, más területeken az ország akkor még nem járt az esélyegyenlőség élén. Norvégiában a 70-es évekig nem volt jellemző a nők munkavállalása, a háztartásban dolgoztak, és férjük hozzájárulása volt szükséges, ha önálló pénzkereső munkát akartak. Ezt a nem csak anyagi kiszolgáltatottságot és függést elégelték meg, és nőjogi szervezetekbe tömörülve viszonylag rövid időn, három évtizeden belül látványos eredményeket értek el.
Ugyanebben az időszakban a nőjogi mozgalmak más országokban is sok hasonló célt tűztek zászlajukra: küzdöttek azért, hogy megszűnjön a családon belüli erőszak, hogy a nők szabadon rendelkezhessenek testükkel és mindenki számára elérhetők legyenek a reprodukciós jogok, hogy a nők beléphessenek a munka és a közélet világába – Norvégiában azonban ezek mellett kiemelten fontos cél volt az is, hogy a nők egyaránt megállhassák helyüket anyaként is és pénzkeresőként is. Így lehetséges, hogy ugyanazon néhány évtized leforgása alatt, amikor a nők a korábbinál nagyobb mértékben léptek a munkaerőpiacra, a szoptatás aránya is jelentősen megnőtt: a 20%-hoz közeli értékről 99%-osra nőtt a kórházból való távozáskor a szoptatás aránya, és az anyák 75%-a szoptatja kizárólagosan gyermekét annak féléves koráig, ami komoly közegészségügyi és mentálhigiénés előnyökkel jár.
Az egészségügyi minisztériumi tisztviselő, aki 1970-ben elsőként felkarolta a szoptatás pozitív hatásait népszerűsítő civil kezdeményezést, az a Gro Harlem Brundtland volt, aki többek között a „fenntartható fejlődés” fogalmát széles körben megismertető jelentést összeállító bizottságot is vezette (a dokumentumot Brundtland-jelentésként is emlegetik), 1981-ben Norvégia első női miniszterelnöke lett, majd a 80-as és 90-es évek során több, mint 10 évet töltött el ebben a pozícióban. Kormánya többek között a nők nagy arányáról volt híres (18 tagból 8 nő), és sok egyéb mellett számos fontos egészségügyi és szociális intézkedést hoztak, bevezetve a WHO egészséges táplálkozásra vonatkozó irányelveit, vagy éppen bababaráttá téve Norvégia összes szülészetét.
Miközben Norvégiában a gyerekvállalási kedv Európában a legmagasabbak közé tartozik (minden nő átlagosan 1,98 gyereknek ad életet, Magyarországon ez a szám 1,3 körüli), a nők részvétele a munkaerőpiacon szintén a legmagasabbak között van Európában, a közéletben és a döntéshozásban is megközelíti a célul kitűzött 40%-ot. Az ország folyamatosan további lépéseket tesz, hogy ezeket a számokat tovább növelje, a nők közéleti szerepvállalását növelje, az esélyegyenlőséget az élet minél több területén megvalósítsa, csökkenjen a nők és férfiak közötti bérkülönbség, csökkenjen a munkahelyek nemek szerinti megoszlása, illetve az alacsonyabb presztízsű és rosszabbul fizetett munkahelyeken a nők aránya (de helyüket ne a bevándorló férfiak vagy nők vegyék át, vagyis hogy a nemi alapú megosztottság helyébe ne lépjen valamiféle társadalmi háttér szerinti megosztottság), az egyedülálló szülők számára is könnyebb legyen a munka és a család összeegyeztetése, növekedjen a női vállalkozók száma, az esélyegyenlőség megvalósuljon a vidékfejlesztési törekvésekben is stb..
Norvégiában 2006. január 1. óta működik a Megkülönböztetésellenes és Esélyegyenlőségi Biztosi Hivatal – különböző intézmények már korábban is foglalkoztak a nemi esélyegyenlőséggel kapcsolatos ügyekkel, a hivatal élén álló ombud (nem ombudsman, hogy ne utaljon a biztos nemére  - a hivatalt jelenleg nő tölti be) feladata azonban szélesebb körű: fellép az etnikai, szexuális orientáció, fogyaték, kor, nyelv vagy vallás alapú megkülönböztetés ellen is. A társadalmi nemi szerepekkel kapcsolatos ügyek azonban továbbra is tevékenységének csaknem felét teszik ki, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy az ezekkel foglalkozó hivatal már régebben megkezdte működését, és a társadalomban ezen a téren viszonylag nagyobb a tudatosság, így sok bejelentés érkezik ebben a témában, míg a többi terület problémái ehhez képest újkeletűek (az etnikai, nyelvi megkülönböztetés például korábban csak a sámikat, a Skandináv-félsziget bennszülöttjeit sújtotta, de az utóbbi években Norvégiában is egyre nagyobb számban megjelenő bevándorlók miatt megszaporodott az ombud feladata ezen a téren is).
Az ombud tevékenységének alapja a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO) az “egyenlő munkáért egyenlő bér” útmutatása, az ENSZ nőjogi egyezménye és az ENSZ faji megkülönböztetés megszüntetéséről szóló egyezménye, emellett számos nemzeti szintű szabályozás, többek között:
- a társadalmi nemek egyenlőségéről szóló jogszabály
- diszkrimináció-ellenes jogszabály
- a munkakörnyezetről szóló jogszabály esélyegyenlőségről szóló fejezete
- a lakhatással, lakóhellyel kapcsolatos jogszabályok összes vonatkozó fejezete

A hivatalban a beérkezett panaszok kivizsgálása során a fordított bizonyítás elve érvényesül, vagyis a diszkriminációval vádolt munkaadónak kell bizonyítania, hogy az adott esetben nem a nemi hovatartozás (vagy kor, vagy nemzetiség stb.) játszott szerepet. Amennyiben a biztosi hivatal diszkriminációt állapít meg, erről egy írásos nyilatkozatot ad, ami az elmarasztalt munkaadó számára semmilyen jogi kötelezést nem jelent, ha akarja, akár figyelmen kívül is hagyhatja (ez meg is történik néha) – azonban ezzel a nyilatkozattal a sértett bírósághoz fordulhat, ahol a biztos állásfoglalását már jogilag kötelező érvényű ítéletben erősíti meg a bíróság.
A hivatal nem csak beérkezett panaszokat vizsgál ki, hanem saját hatáskörben, önállóan is kezdeményezhet eljárást, ha például jogszabályokat sértő álláshirdetést vesz észre egy újságban, illetve külön szakmapolitikai csoportja folyamatosan új jogszabályjavaslatokon dolgozik, vagyis proaktív módon folyamatosan az esélyegyenlőség további előmozdításán dolgoznak.
A norvég esélyegyenlőségi ombud célja, hogy a férfiak és nők egyenlő esélyekkel indulhassanak a munkahelyeken, egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak, mindkét nem számára ugyanolyan módon nyitva álljanak a felsőbb vezetői pozíciók is, illetve a nemi esélyegyenlőségi törvény értelmében minden közjogi szerepet ellátó döntéshozó testületben mindkét nem számára legalább 40%-os képviseletet kell biztosítani, hogy a társadalom valós arányait megközelítő arányú legyen a közéleti reprezentáció. Emellett a pártok önkéntesen vezettek be nemi kvótát. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a nők szerepvállalása az országgyűlésben, a helyi önkormányzatokban és hasonló testületekben az utóbbi évtizedben 40%-os körülire nőtt. A 2004-ben hatályba lépett törvény kiterjedt bizonyos részvénytársaságok igazgatótanácsaira is – ezekben is legfeljebb 40% lehetett volna az egyik nem aránya. A törvény 2 év türelmi időt adott, hogy majd csak annak leteltével kezdik szankciókkal sújtani az előírást nem teljesítő cégeket. Természetesen az üzleti élet szereplői tiltakoztak, hogy eleve miért korlátozza a magánszféra cégeinek tisztségviselőit egy törvény, aminek hatására a jól képzett férfiakat kell majd kevésbé képzett, rosszabb képességű nőkre cserélniük, vagy majd bizonyára lesz néhány olyan nő, aki a hullámot meglovagolva halmozza a pozíciókat, és így minden testületben ugyanaz a néhány nő fog szerepelni. Mivel a türelmi idő alatt az igazgatótanácsokban a nők aránya csak 18%-ra nőtt, a döntéshozók úgy látták, hogy szankciókkal kell érvényt szerezni a jogszabálynak: pénzbüntetéstől akár a cég felszámolásáig terjedtek a büntetési tételek. Ennek hatására 2009 végére sikerült elérni a kitűzött 40%-os arányt, és most már senki nem tiltakozik ellene, a cégvezetők kénytelenek voltak elismerni, hogy a várt negatív hatások nem következtek be. A jogszabály hatására szélesebb körben kell keresniük  a betöltendő pozíciókra a jelölteket, de úgy tűnik, hogy ez inkább pozitív eredménnyel járt: a legfrissebb kutatások szerint például a női jelöltek magasabb képzettségűek (36%-uk egyetemi végzettségű, míg a férfiaknak csak a 22%-a). A pozícióhalmozó nőkkel kapcsolatos félelem se igazolódott be, mivel 10 nő közül csak kettő tölt be több tanácsban is valamilyen szerepet, míg 10 férfi közül 4. Emellett további pozitív hatása a kötelező kvótának, hogy a nők szerepvállalása megnőtt a menedzsmentben is, nem csak a törvény által szabályozott igazgatótanácsokban, sőt a kis- és középvállalkozások körében is észlelhető a nők hangsúlyosabb jelenléte (bár nyilván ez nem kizárólag ennek az intézkedésnek a hatására következett be).
A női munkavállalás és politikai szerepvállalás előmozdításához szükséges támogató környezet megteremtésére is nagy hangsúlyt fektetnek, ezt mutatja a családtámogatási rendszer, a kisgyerekek után járó juttatások, valamint a bölcsődei, óvodai férőhelyek száma is. A családtámogatási rendszerekben nem véletlenül nevezik „skandináv modellnek” azt a fajta megközelítést, amelyben az ellátórendszer kiemelt célja a női esélyegyenlőség megteremtése, a gyermekvállalás és a munkavállalás összeegyeztetésének elősegítése, beleértve azt is, hogy a férfiakat ösztönzik nagyobb szerepvállalásra a gyermekgondozásban és a háztartási munkákban is. (Érdekesség, hogy a skandináv modellnek nem deklarált célja, a fertilitási ráta vagy a születésszám növelése, ez amolyan „mellékesen” megjelenő következmény.)
Hazánkban és a szomszédos országokban történelmileg másképp alakult a nők megjelenése a munkaerőpiacon, hiszen nem elsősorban saját anyagi függetlenedési szándékuktól vezérelve álltak a nők tömegesen munkába, illetve ezzel párhuzamosan nem valósult meg a háztartási feladatok terén az egyenlő teherviselés – így nálunk és Közép-Európa más országaiban a nők inkább a kettős tehertől szenvednek (vagyis hogy a munkahelyen úgy kell teljesíteniük, hogy közben a háztartással és gyermekgondozással kapcsolatos feladataik nem csökkentek jelentősen). Valószínűleg ennek az eredménye az a különbség is, hogy hazánkban a nők családbarát időbeosztást, rugalmas munkaidőt, részmunkaidős munkahelyeket szeretnének, a norvég nők számára viszont elsődleges szempont a gazdasági függetlenség, és ezért továbbra is kiemelt céljuk, hogy ne csak részmunkaidős állásokat kapjanak, és ne diszkriminálják őket a teljes munkaidős állások betöltésekor. Ugyanis a részmunkaidő miatt később, ha válás vagy özvegység miatt egyedül maradnak, nyugdíjas éveikben hátrányt kell szenvedniük. Természetesen lehetőséget kell biztosítani részmunkaidős állásokra is, de a norvég esélyegyenlőségi ombud felhívja a figyelmet, hogy amíg az egyik nem képviselői lényegesen nagyobb arányban vesznek részt ilyen foglalkoztatási formákban, addig az továbbra is a teljes esélyegyenlőség hiányát mutatja.