Könyvajánló – Whitley Strieber: Éhség (1981, magyarul: Metropolis Media Group, 2011, ford. Császár László)
Módosítás dátuma: 2011. december 13. kedd, 11:58 Írta: Antoni Rita 2011. december 12. hétfő, 10:35
Mivel eddig úgy tűnt, vámpírtémában az utóbbi években szinte csak a könnyedebb műfajú tinirománcok kelendők (önmagukban nem lenne velük baj, de az már a magyar olvasóközönség szegénységi bizonyítványa, hogy Anne Rice műveinek kiadása értesüléseim szerint nem lett nyereséges...), igen kellemes meglepetés volt számomra a magyar könyvpiacon is találkozni az angol változatban már régóta a polcomon díszelgő, science fiction, gothic és horror elemeket vegyítő, számos etikai kérdést felvető kedves regényemmel, mely iránt annak idején Tony Scott azonos című, 1983-as filmje keltette fel az érdeklődésemet. Azok, akik látták a Catherine Deneuve, David Bowie és Susan Sarandon főszereplésével készült alkotást – melyben, mint a vámpírok által látogatott klub fellépője, feltűnik, a leghíresebb filmes vámpírra utalva, „Bela Lugosi Is Dead” c. számával, a kultikus angol goth zenekar, a Bauhaus is! videó itt –, a már ismert, a filmben hitelesen ábrázolt karakterekkel, ám más befejezéssel fognak találkozni a könyv lapjain. Senki kedvét ne vegye el a sajnos röhejesen igénytelen (és mellesleg a könyv koncepciójának drasztikusan ellentmondó), idétlen borító; úgy látszik, hogy a magyarul megjelenő gothic, horror regények többsége - erősítve a műfajt egyébként is sújtó degradáló sztereotípiákat -, arra a sorsra jut, hogy színvonalát sikeresen elfedő, méltatlan külsővel kénytelen a nagyközönség elé állni.
Strieber a halhatatlan, biszexuális vámpírnő, a több ezer éves, gyönyörű, okos, művészetkedvelő, méltóságteljes Miriam Blayloc személyében valódi, hamisítatlan femme fatale-t alkot meg, aki, az örök életűeket rendre sújtó magányt enyhítendő, emberi társakat vesz maga mellé. Teljesen a maga képére alakítani azonban nem tudja őket, vére számukra az örökkévalóság helyett mindössze pár száz évre elegendő, utána szörnyű vég vár rájuk: hirtelen felgyorsuló öregedési folyamatukból nem ad megváltást a halál, összeaszott, bénult testtel, változatlan öntudattal szenvednek a koporsókban, melyeket e szomorú női Kékszakáll a padlásán őriz. Ez a sors fenyegeti az aktuális partnert, Johnt, aki a többiekhez hasonlóan kezdi elveszíteni az önkontrollt. Tudja, ezzel veszélyt jelent Miriamre, aki így hamarosan elteszi láb alól. Talán már az utódját is kinézte a fiatal lány, Alice személyében, aki zenét tanulni jár hozzájuk?
A történet másik, „emberi” szálának főszereplője az „őrült tudós” hagyományos figurája, Frankenstein női változata, Sarah, aki majmokon igyekszik kikísérletezni az emberi élet meghosszabbításának, az öregedés lelassításának lehetőségeit, és ezért nem sajnál áldozatot sem hozni. Arra persze nem gondol, hogy az áldozat ő maga is lehet – amikor erre, miután összemelegszik bizarr laboratóriumi leleteket produkáló, egyszerre vonzó és taszító női páciensével, sor kerül, rögtön másként ítéli meg a kérdést. Miriam, mint az „igazsághozó”, felfedi Sarah párkapcsolatának és életének önáltató hazugságait, és új, eleinte szédítő lehetőségeket kínál, amelynek azonban kegyetlen ára van. Agresszív törekvése, hogy elfordítsa Sarah-t emberi életétől, balul sül el, és szembe kell néznie a lehetőséggel, hogy nem csak újra egyedül marad, de elveszíti az egyetlen személyt, aki képes lenne feloldani a társait sújtó – és őt így újra és újra magányba taszító – átkot.
A feminista irodalom- és filmkritikában a femme fatale megítélése ambivalens: a többség ünnepli, akadnak azonban olyanok, akik, mivel a figura a patriarchális hatalmi viszonyrendszer logikáján belül marad, antifeministának tartják (Pl. Bram Dijkstra). Én úgy gondolom, feministaként nem meglepő, ha kedveljük Miriam erős, kifinomult karakterét. Egy narratívától nem mindig várhatjuk el, hogy politikailag korrekt legyen - hiszen még a fantasztikus irodalom is sokszor a társadalomban meglévő attitűdöket tükrözi (reakciós vagy progresszív módon, de megvannak a kapcsolódási pontjai a társadalmi valósággal). A hímnemű szörnyetegek rendre népszerűségre tesznek szert - önmagában is üdítő újítás, hogy ezúttal a nőt nem alélt áldozatként, nem alárendelt pozícióban láthatjuk. A mai vámpírrománcokhoz szokott olvasónak meglepő illetve zavaró lehet, hogy a szerelmi szál (mely jelen esetben a műnek csak egy aspektusa a sok közül, és, nagyon helyesen, nem telepszik rá az egész történetre!) nem a megszokott vámpír férfi - halandó nő felállást ismétli, hanem előbb megfordítja a megszokott nemi sémát, majd - mintegy Carmilla-átiratként - két nő kapcsolatát mutatja be.
Strieber vámpírkoncepciója igen eredeti: nála e lények az űrből jöttek, és egy kísérletként, táplálékul ők tenyésztették ki az emberi fajt, melynek fejlődését, történelmét is ők maguk irányították. Ehhez egy plusz csavart ad a tény, hogy a szerző azt állítja, elrabolták az idegen bolygóról érkezett lények – e „tapasztalatát” Communion (Eggyéválás) c. regényében meg is írta. A földönkívüli vámpírok gondolatát sikerült (még ha ez első hallásra hihetetlenül is hangzik!) komolyan vehető módon, elegáns kivitelben megvalósítania. Mégsem kellett volna az Éhség után 20 évvel később, 2001-ben, majd 2003-ban folytatásokkal fáradoznia, mert azokban elfelejteni látszik saját, az Éhségben brilliánsan megrajzolt, markáns karaktereit: Miriam önalárendelő, ellágyuló térdű nővé amortizálódik egy macsó vámpírvadász hatására - az első regény színvonalához képest kiábrándító ponyvahúzás, melyhez abszolút méltó is lenne a ponyvaborító.
Írta: Tannhauser, december 12, 2011
-
- +0
-
-
Írta: Rita, december 13, 2011
Vagy nem tudják ők sem helyesen az infót (mondjuk ez talán nem főbenjáró bűn), vagy pedig nem is kattintottak, mert mint már sokszor tapasztaltam, nem érdekli őket - tiszt. kiv. - a szubkultúrához kapcsolódó irodalom. Olvastam is olyan kirohanásokat, amelyekben degradálták azt, aki a klasszikus módon, Poe-t, Rice-t stb. stb. olvasva, gótikus katedrálisokat, régi temetőket csodálva stb. éli meg a szubkultúrához való tartozását. ...Fene tudja, ezért bárki hibáztatható-e, az irodalom iránti érdeklődés mindenütt rendre a béka segge alatt van.
-
- +0
-
-
Írta: Arkangyal, december 13, 2011
"az irodalom iránti érdeklődés mindenütt rendre a béka segge alatt van."
Mondjuk azért ennek megvannak a maga okai.
Nagyrabecsült oktatási rendszerünk egyfelől igen szorgosan munkálkodik rajta, hogy még azokkal is megutáltassa a nagybetűs Irodalmat, akik pedig eleinte akár szerették is, másfelől pedig, nos, el kell ismerni, hogy a nagybetűs Irodalomba sorolt alkotások egy elég tekintélyes hányada... hát, mondjuk ki kereken, szemét, már olvasmányélmény szempontjából.
Lehet beszélni művészetről, mély és magvas gondolatokról, filozófiáról, meg az ég tudja még miről, de azért megnézném én magamnak azt az embert, aki őszintén vallja, hogy pl. Az eltűnt idő nyomában egy fantasztikus írás, és minden évben elolvassa legalább egyszer, elejétől a végéig.
És lehetne még hozni a példákat...
Szerintem a legnagyobb baj tényleg az, hogy ha az ember ma azt hallja, hogy egy "valóban irodalmi" műről van szó, akkor azt valahogy úgy fordítja le magának, hogy "fellengezős, érthetetlen sznobkodás, terjengős, de sehova nem vezető leírásokkal és gondolatmenetekkel", és nem is teljesen ok nélkül. Innentől pedig lásd kettővel fentebbi bekezdés.
Szóval ahogy én látom a helyzetet, a megoldás most is, mint mindig, középen lenne a szélsőségek között: a nagyon elszállt überirodalmiasság és a nagyon ponyva hulladék között. Olyan írásokban, amik egyszerre olvasmányosak, urambocsá' netán még humorosak is, de ugyanakkor van bennük gondolkodnivaló, művészet és tanulság is. Meg lehet ezt csinálni, sokaknak sikerült már, lásd pl. Terry Pratchett vagy George R.R. Martin, hogy csak kettőt említsek. Csak épp az egyik oldal még mindig azt hiszi, hogy ami olvasmányos és közérthető, az már eleve nem lehet irodalmi, a másik meg azt, hogy amit az irodalmárok istenítenek, az már nem lehet sem érthető, sem olvasmányos, és ezért nem is foglalkoznak vele.
-
- +0
-
-
Írta: rókatorta, december 13, 2011
Nem, nem olvasom végig minden évben, mert ahhoz túl rövid az életem. De szerintem nem is azzal kell egy könyv élvezeti értékét mérni, hogy hányszor olvastam el - gyakran éppen azért nehéz egy könyvet újraolvasni, mert akkora erőfeszítést kíván meg tőlem. Egy népszerű krimit nyilván könnyebb venni, mint az Isteni színjátékot, de attól még nem mondanám, hogy az előbbi jobb (azt se, hogy rosszabb - nagyon jó detektívregényeket is olvastam már). Az viszont teljesen igaz, hogy ahogyan most az irodalmat tanítják, a) nagyon kevesekkel tudja csak megszerettetni az olvasást; b) a művek nem a színvonaluk alapján kerülnek kiválasztásra, ami súlyos hiba. (Egy példa, amivel lehet nem egyetérteni: a nemrég a "nagy könyvnek" választott mű, az Egri csillagok, szerintem semmivel sem jobb, mint mondjuk A végtelen történet, vagy akár a Harry Potter, amit én személy szerint még csak nem is igen kedvelek.) Ez abban is tükröződik, hogy az iskolában nem irodalmat és nyelvtant, hanem "magyart" tanulunk - mintha a nemzeti hovatartozásunkat tanulni kéne. És ezt tukmálják rá az irodalomra, ezért tanítanak egyre kevesebb világirodalmat.
-
- +0
-
-
Írta: rókatorta, december 13, 2011
-
- +0
-
-
Írta: Tannhauser, december 13, 2011
-
- +0
-
-
Írta: Arkangyal, december 14, 2011
Tény, hogy nem az újraolvasások száma az élvezhetőség mércéje, de bízom benne, hogy azért így is érthető volt, mire akarok utalni: az olvasmányos könyvet nyilván szívesen előveszi az ember többször is. Vagy még ha csak nagynéha is, akkor is szívesen olvassa és falja az oldalakat.
Az Isteni színjáték pl. nekem volt nagy kedvencem annó (falantszer rulez
), és bár tény, hogy én sem veszem elő minden évben, de mégis szívesen olvasom - ellentétben a legtöbb másik kanonizált Nagy Művel. A többiben pedig egyetértünk.
A probléma adott, kérdés, mikor és miként oldják majd meg.
-
- +0
-
-
Írta: Rita, december 14, 2011
És a javaslatokat mindig le lehet csapni a szokásos érvekkel:
- az olvasni szerető diákok könyvválasztási szokásait "úgyse" a tananyag határozza meg
- a tanárnak "úgyis" van egy relatív szabadsága abban, hogy mit tanít
stb.
Ami még nagyobb gond: magyartanár ismerőseim próbálták kinyomozni, pontosan, név szerint kik állították össze az érettségi tételsort, kik sorolták pl. Mary Shelley-t (az egyetlen nőt, aki szerepel a listán, de ő is csak pár éve!) és a fantasztikus irodalmat a nem túl hízelgő, "az irodalom határterületei" kategóriába - és nem sikerült nekik! Valami névtelen, mumifikálódott agyú, talán már nem is élő emberek tartják fenn a hímsoviniszta kánont és a műfajokat szelektáló sznobériát.
-
- +0
-
-
Írta: rókatorta, december 14, 2011
Angyalhaj: az sajnos teljesen igaz, hogy (legalábbis a korosztályuknak) élvezhetetlen könyvekkel árasztják el az iskolásokat. Nekem is van pár rossz élményem, pedig imádok olvasni. A kulcsszó talán itt is a fokozatosság: hogy ne a Kincskereső kisködmönnel/Légy jó mindhaláliggal/Szigeti veszedelemmel kezdjék, hanem valami modernebbel. Csakhogy (iskolai és egyetemi tapasztalatok összegzéseként) a legtöbb tanárnak kevés a kortárs irodalomról való ismerete, főleg ami a gyermek- és kamaszirodalmat illeti, mivel ahelyett, hogy utánajárnának, elintézik azzal, hogy juj, micsoda szemetet olvasnak. Természetesen akadnak kivételek, de amennyire észrevettem, sajnos a sznobéria a jellemzőbb.
-
- +0
-
-
Írta: Arkangyal, december 15, 2011
Mellesleg lehet, hogy legalábbis ezen a téren érdemes tanulni kicsit az USA-tól: ahogy hallom, ott a kötelező olvasmány dolgát gyakran úgy értik, hogy _VALAMIT_ mindenképp olvasnod kell, de hogy mit, azt már te döntöd el. Választasz magadnak valamit, elolvasod, aztán prezentálsz róla. Tehát választhatod mondjuk akár a HP-t, a GYU-t, vagy a TH-t is, ha úgy tetszik. Csak olvasd el és prezentálj belőle.
Ebben - szerintem - az a jó, hogy a választás szabadságával enyhíti a kényszert, és ha a gyerek tényleg olyasmit olvashat, ami még esetleg érdekli is, akkor legalábbis nagyobb eséllyel szeretheti meg (talán) az olvasást.
Hátránya viszont - valóban -, hogy így jó eséllyel kimaradnak a klasszikusok. Ami ugye sok esetben nem kár (lásd korábbi komment), de azért nem is egy előny.
Legjobb talán egy hibrid megoldás lenne, hogy megmarad a választás szabadsága, csak mondjuk minden második könyvnek a klasszikusok közül kell származnia, de azon belül megint csak magad választhatsz.
Persze valszeg ehhez még csak hasonló rendszer sem fog egyhamar meghonosodni itt, de álmodozni azért lehet.
-
- +0
-
-
Írta: rókatorta, december 15, 2011
-
- +0
-
-
