Bram Stoker és a korai feministák: vámpírok és a századvég félelmei
Módosítás dátuma: 2011. augusztus 17. szerda, 23:49 Írta: Antoni Rita 2011. augusztus 17. szerda, 13:34
Erre a kérdésre különböző teoretikusok különböző válaszokat adnak, e helyütt a legjellegzetesebbeket emelem ki:
– a vámpír a halál utáni lét vigaszt nyújtó víziója (Freud, Schopenhauer és Heidegger szerint az ember a lelke mélyén nem hiszi el, hogy meghal - bővebben erről itt)
– Mary Y. Hallab (The Vampire God, 2009): a vámpír egyesíti magában az emberit + a természetfelettit (az arisztokrata rémúr illetve a kísértet, test + lélek önmagában nem lenne ilyen érdekes, mint halandó és halhatatlan egysége Drakula alakjában)
– Übermensch-jelleg vö. Daniel Shaw horror-elmélete (lásd Dark Thoughts c. esszégyűjtemény): véleménye szerint azért kedveljük a horrort, mert a középpontjában álló szörny-figura emberfeletti képességekkel rendelkezik, illetve felülemelkedik az emberi lét + társadalom konvencióin, kötöttségein
– a vámpírhoz hozzáadódik (a többi horrorszörnyhöz képest) egy esztétikai kvalitás: esztétikai fénybe burkol illetve erotizál olyan dolgokat, melyek egyébként egyáltalán nem azok, pl. sorozatgyilkosság)
– Noell Carroll "A horror filozófiája" c. könyve alapján (részlet magyarul itt) a műfaj vonzereje a kognitív kihívásban áll (rejtély, eredet megfejtése – ez különösen aktuális ma, amikor minden szerző saját vámpír-koncepciót dolgoz ki. Az olvasó/néző szeretne információkhoz jutni e lényekről.)
– a vámpírfigura megtestesíti a HATÁRÁTHÁGÁS (transzgresszió) vágyát: 1. emberi lét határai, univerzális vágyak/félelmek (öregség, halál), 2. társadalom által húzott (adott korszakra jellemző) határok áthágása- erre utalva mondja Nina Auerbach (in Our Vampires,Ourselves, 1994),hogy a vámpírfigura megtestesíti az adott kor félelmeit és vágyait, amelyben megjelenik. Maria Janion (A vámpír - Szimbolikus biográfia) szerint a vámpírnarratívák története egyben az emberiség alternatív történelmét alkotja, ugyanezen okból.
2. Bram Stoker, A Drakula szerzője
Charlotte Thornley író, jótékonysági aktivista és feminista (ennek ellenére Bram nem igazán lett a feminizmus támogatója, legalábbis nyíltan nem), valamint Abraham Stoker, dublini hivatalnok hét gyermeke egyikeként született 1847-ben, a Dublin szomszédságában fekvő Clontarfban. Gyerekkorát ágyhozkötött betegen töltötte. Orvosai tanácstalanul álltak az esete előtt, és a sok szenvedés későbbi életéte is kiható bizalmatlanságot keltett benne az orvostudomány iránt, ez a Draculában is tetten érhető. Édesanyja a kényszerű bezártságot ellensúlyozandó, ír rémtörténetekkel szórakoztatta a fiút. Bram kamaszkorára felgyógyult, majd kifejezetten atlétikus alkatra tett szert, sportversenyt is nyert. A Trinity College-ben tanult természettudományokat és matematikát, itt ismerte meg az egyetem korábbi hallgatóinak, Sheridan LeFanunek és Charles Maturinnek (A vándorló Melmoth c. gótikus regény szerzőjének) a műveit.
“Nem véletlen, hogy Írország három olyan kiválóságot is adott a rémregény műfajának, mint Maturin, Le Fanu és Stoker. A régi ír kultúra, amelybe beleszülettek, bővelkedett kísértetekben, koboldokban, házi szellemekben. Stoker és társai ezeken a legendákon nőttek fel.” (Sean Lennon)
Tanulmányai végeztével (noha kapcsolatban maradt az egyetemmel és tudományos fokozatot szerzett) apját követve hivatalnokként helyezkedett el Dublinban, és sűrűn látogatta édesanyja barátainak, Oscar Wilde szüleinek szalonját. Az íróval összebarátkozott, Wilde szerelme, Florence Balcombe színésznő átpártolt, később feleségül is ment hozzá, de a barátság, noha elveikben is nagymértékben különböztek (Wilde megtestesítette a századvég esztéticizmusának és "dekadenciájának" minden új eszméjét, míg a konzervatív Stoker teljes mértékben ellenezte azt), megmaradt. Stoker később barátai közt tudhatta Sir Arthur Conan Doyle-t és Alfred Tennysont is. Unalmasnak találta a hivatalnoki munkát, kreatívabb elfoglaltságot keresve a Dublin Evening Mail c. lapba kezdett drámakritikákat írni, így került kapcsolatba a színház világával, mely teljesen lenyűgözte.
Jelentős szerepet játszott az életében – a bálványozott költő, Walt Whitman mellett – a kor népszerű művésze, Henry Irving színész, aki menedzseri állást ajánlott számára a Lyceum színházban. Irving kortársa beszámolója szerint „mágneses erejével rabul ejtette a közönségét” és Stoker életében is egyfajta vámpirikus szerepet játszott.
„Vitathatatlan, hogy alá- és fölérendelt viszonyban álltak egymással. Irving nagyon, nagyon domináns személyiség volt. Kétségtelen, hogy Stoker Drakula grófját részben róla mintázta. A gróf uralkodó, arisztokratikus egyéniség, bajuszt visel és köpönyeget. Akire ránéz, az rögvest teljesíti parancsát. Henry Irving lényegében ilyen hatással volt Bram Stokerre.” (Denis McIntyre)
Stoker ebben az alárendelt pozícióban lelkiismeretesen ellátta a színház menedzselésének feladatát, közben novellákat és regényeket jelentetett meg, de nem aratott velük jelentős sikert. A Draculát bizonyos anekdoták szerint egy nehéz vacsora (rákból készült étel) elfogyasztása utáni rémálomnak lehet tulajdonítani, melyben a regény híres jelenetének megfelelően három vérszomjas nő megtámadta a szerzőt, akiből ez ambivalens reakciót váltott ki. Valójában hat év kutatás előzte meg a regény megírását – Stoker viszont soha nem járt Erdélyben. Leginkább Emily (de Laszowska) Gerard The Land Beyond the Forest c. útikönyvére támaszkodott.
“Az 1880-as években felkapottak voltak a romantikus, kelet-európai regények, különösen kedvelt helyszín volt Erdély és Moldva. Transylvania, vagyis „az erdőn túli föld” a viktoriánus Anglia szemében az iparilag fejletlen népek olvasztótégelye volt. Így szinte természetes, hogy a vámpírokról szóló történetet Erdélybe helyezi a korabeli brit író. ő maga sosem járt ezen a vidéken.” (Sir Christopher Frayling)
Noha behatóan tanulmányozta Vlad Tepes, 15. századi havasalföldi vajda alakját is, nem a történelmileg hiteles ábrázolást tartotta fontosnak. Egyes feltételezések szerint Báthory Erzsébet alakja nagyobb hatást gyakorolt rá.
A regény végül 1897-ben jelent meg, az író édesanyja kitörő lelkesedéssel (eredetiségében a Frankensteinhez való hasonlítással), a kritika viszont meglehetősen fanyalogva fogadta. További csalódást okozott Stokernek, hogy Irving nem vállalta a mű színpadi változatában a címszerepet, ráadásul ócsárolta a darabot.
1905-ben Irving, aki árnyékában Stoker 29 évet töltött, meghalt, mire az író összeomlott, és agyvérzést is kapott. Ráadásul ezután elfordultak tőle az emberek, akik korábban keresték társaságát. Rossz egészségi állapota ellenére Stoker további 6 regényt írt, ezek sem hozták meg számára az elismerést. 1912-ben halt meg (a források különböznek: végelgyengülés, Bright vesebetegség, vagy szifilisz okozta halálát – nb. Florence-szel fiuk születése után megromlott a házasság, és nem kizárt, hogy részt vett London „árnyoldalának” életében), azon a héten, amikor a Titanic elsüllyedt, emiatt a lapokban halála háttérbe szorult, ha mégis megemlékeztek róla, a Draculát, melyre mai hírneve alapul, meg sem említették! Fanyalgó kritikák ide vagy oda, a Drakulának 1987 óta megszakítás nélkül jelennek meg a világ minden részén újabb kiadásai!
(forrás: W. Salgó Ágnes, Kísérő tanulmány Drakula vajda történetéhez, 2002, Országos Széchenyi Könyvtár)
„Vlad Ţepeş 1429 és 1437 között születhetett. (ált. 1431-re teszik) Apja, a nagy valószínűséggel magyar anyától származó Vlad Dracul (=Ördög), Zsigmond király udvarában nevelkedett és vált lovaggá, majd 1431-ben Nürnbergben megkapta Zsigmondtól a havasalföldi vajda méltóságát és a Sárkány-rendet. Fia, az ifjú Vlad Ţepeş (az Ördög fia = Dracula) először Hunyadi János udvarában élt, s az ő segítségével lett 1456-ban havasalföldi vajda. (Előtte 1442 és ’48 között testvérével, a „Szép Raduval” a törökök túsza volt, ezután ’48-ban rövid időre már hatalomra került.) Ekkor kezdődtek a forrásokban leírt kegyetlenkedései (melyek azonban a kor viszonyaihoz képest nem számítottak annyira szokatlannak!) főképp az erdélyi szászok körében és a Havasalföldön, ahol - mint korábban is - állandóak voltak a török támadások és a belső hatalmi villongások. Emberek tízezreit húzatta karóba, s válogatott kínzásokkal végeztetett ki csaknem egész településeket, és keserű véget értek még II. Mohamed szultán követei is. Elekes Lajos így értékeli Drakula személyiségét: “Az egyetlen uralkodó, akinek sikerült a züllést ideig-óráig megállítani, Ţepeş volt, a Hunyadi-ház személyes híve. A belső rendet legendássá vált kegyetlenségével szilárdította meg. (…), mindazokat, akiket megbízhatatlannak vélt, háznépestül kivégeztette, s így “rövid idő alatt óriási változást hozott létre Dácia dolgaiban.” Fékezhetetlen hatalomvágy élt benne s ez olykor igen nyersen nyilvánult meg tetteiben.”10 Fejedelmi széke az állandó trónkövetelők miatt továbbra sem volt biztonságban. (…) 1462-ben Mátyás király elfogatta, s hosszú ideig Budán raboskodott.” Az elfogatás utáni időszakban “a vajda megkeresztelkedett, bűnbánatot tartott, majd Mátyás visszahelyezte őt trónjára, s jó keresztény uralkodó lett.” (1476-ra tehető 3. uralkodási szakasza) Végül “a török elleni háborúban 1476-ban megölték (egyes források szerint saját emberei) és fejét elküldték II. Mohammed szultánnak”.
Jonathan Harker exeteri ügyvédjelölt Erdélybe utazik Drakula grófhoz, mert az házakat szeretne vásárolni Angliában. Elmaradott, hátborzongató vidékre érkezik, ahol mit sem ér hazájában szerzett racionalitása. A gróf eleinte nyájas vendéglátó szerepében tetszeleg, Jonathan nyugtalansága ugyanakkor egyre nő, míg rá nem jön, hogy üzletfele bizony nem emberi lény, ő maga pedig a kastély foglya lett. Borzalmait tetézi három női vámpír támadása – és az a tény, hogy a démoni nőszemélyek vonzalmat váltanak ki belőle, melyet persze erőnek erejével igyekszik elnyomni. Amikor a gróf ezeknek a bestiáknak egy csecsemőt hoz fogyasztás céljából, derék hősünk a kor regényeiben gyakori sápatag kisasszony módjára el is ájul. Nagy nehezen sikerül megszöknie, de idegei felmondják a szolgálatot, és nem tudja időben figyelmeztetni szeretteit a közelgő veszélyre, mert ápolásra szorulva, félig megtébolyodottan egy kolostorban reked. Drakula gróf ez alatt zavartalanul elhajózik Angliába; éhségét út közben az egyre fogyatkozó legénységgel csillapítja.
Az első négy, "gótikus" fejezet után hirtelen váltással a kortárs Londonban találjuk magunkat, és két fiatal lány, Jonathan jegyese, a szolid Mina, és vérmesebb barátnője, Lucy levelezését olvashatjuk. Utóbbinak több férfi is megkéri a kezét: az elmegyógyintézet vezetője, Dr. Seward, az amerikai Quincey P. Morris, és a győztesként befutó Arthur Holmwood. A Whitby-be befutó szellemhajóról kutya képében leszálló Drakula több alkalommal megtámadja Lucy-t, aki különös, alvajárós tüneteket produkál, furcsa sebhelyek jelennek meg a nyakán, és egészségi állapota egyre hanyatlik. Az aggódó és tehetetlen Seward doktor – akinek egyre izgatottabb és egyre furcsábban viselkedő, különböző állatokat fogyasztó, Renfield nevű páciense is épp elég fejtörést okoz – elhívja Amszterdamból korábbi tanárát, a némileg excentrikus Van Helsing professzort, aki mindvégig tudja, mivel állnak szemben, de meglehetősen fukarul adagolja az információt.
Az időközben felgyógyult Jonathannel kiegészülve a hős férfiakból álló ötösfogat végül leszámol a fenyegetéssel, de ez több áldozatot kíván. Lucy-t hiába próbálják vérátömlesztésekkel megmenteni, nem csak hogy meghal, de visszatérő vámpír képében gyerekeket támad meg – végül saját vőlegénye „kénytelen” – mintegy szívességként – ledöfni. Miután a fejét is levágták a renitens nőszemélynek, és az visszanyeri angyali, viktoriánusan passzív szépségét, a hősök végre a veszedelem fő forrására koncentrálhatnak: az agyondicsért, ideális viktoriánus nőiséget megtestesítő Mina összesíti a dokumentumokat (naplók, levelek, újságkivágások), és a gróf nyomába erednek. Majdnem Mina is a hatalmába kerül (a gróf itat vele a véréből – a mintaszerű asszony bőszen reménykedik, hogy ugye lesznek szíves a derék férfiak megölni őt, ha átváltozik), de végül, Quincey élete árán, leszámolnak vele és három nővérével (feleségével? Exével? Nem derül ki, pontosan kik ők.) Erdélyben, ahová, miután megsemmisítették a hazája földjét tartalmazó, az egész város több pontján szétszórt koporsókat, melyekben aludni tud, megpróbál visszamenekülni. Végül Jonathannak és Minának Quincey nevű fiúgyermeke születik – a regény során bekövetkező véráramlatokból kifolyólag az apa (apák) személye kissé kétes.
– szenzációhajhász fércmű (leginkább kora kritikájára jellemző ez a szemlélet). Egyesek szerint a korai gótikus regény divatjakor, azaz 100 évvel korábban kellett volna íródnia.
– Freudi olvasat, szublimált szexualitás (esetenként a szerző szublimált szexualitására vonatkozó nyakatekert spekulációk), meglehetősen kétes, esetenként elvadult interpretációk születtek ebből a szemszögből („oral-anal-sadistic wrestling match”), gyakorlatilag teljes mértékben figyelmen kívülhagyva a kulturális kontextust (A pszichoanalitikus irodalomértelmezés egyik hibája az ahistorikus szemlélet!) Az ’50-es évektől népszerű a pszichoanalitikus irány, előnye, hogy az irodalomkritika érdemben elkezdett a regénnyel foglalkozni, ma már gazdag szakirodalma van a szerteágazó Dracula-kutatásnak, külön Journal of Dracula Studies is létezik (online elérhetőség itt)
– a Fin-de-Siécle kritikája, szándékos morális lecke, a „szexuális anarchia” miatti aggodalom kifejeződése, a nem alárendelt nők démonizálása. A kritika Wilde-hoz képest Stokert a kor másik pólusának, a Fin-de-Siécle ádáz ellenzőjének, rendkívül konzervatív szellemnek, és hierarchikus személyiségnek írja le. (pl. Salli J. Kline: The Degeneration of Women c. könyve) Kline értelmezésében a regény (teljes mértékben tudatos) figyelmeztető tanmese a kor olyan démonizált figurái, mint a New Woman (egyfajta protofeminista) és a Dandy (a "macsó" férfiasságot elutasító, kifinomultabb, de nem feltétlenül homoszexuális férfi) ellen. Maria Janion és mások szerint viszont (tudatosan vagy tudattalanul) kódolt szexualitás található benne, és a korabeli olvasók egyértelműen olvastak „a sorok között”. (A két értelmezés véleményem szerint nem feltétlenül mond ellent egymásnak, tekintve a vámpír által kiváltott hatás ambivalenciáját)
6. A vámpírok és a film
A vámpírok története párhuzamos a képalkotó technikák fejlődésével, lásd Varró Attila „Nosferatu a vámpír árnyéka c. cikkét, Filmvilág 2001/6.):
“Miközben a svájci Alpokat műkedvelő tájképfestők járták hordozható camera obscurájukkal, hogy segítségével rabul ejtsék a természet csodáit, egy műkedvelő irodalmár a Genfi-tó partján épült sötét szobában mestere és bálványa képét vetítette a vér-démonok primitív falfestményeire. Polidori doktor Ruthven lordja, majd a francia Maturin-rémregény vándorló Melmoth-ja azokban az esztendőkben keltették új életre a vámpírizmust, amikor Joseph Niépce először rögzítette heliográfiáit fényérzékeny felületre. A fejlődés és térhódítás innentől kezdve párhuzamosan haladt. Daguerre és Talbot kezdetleges fényképei egyszerre váltak népszerű fogyasztási cikké Varney, a vámpír füzetes ponyvatörténeteivel; Carmilla, a világirodalom leghíresebb női vámpírja a máig használatos száraz emulzió bevezetetése idején szakított a korábbi vérszívó-sztereotípiával. A század utolsó évtizedében a filmszalag és dobozkamerák megszületésével a fotokémiai úton történő képrögzítés elnyerte mai formáját: a sötét keményfa-koporsójában lapuló fényérzékeny szörnyeteg, amely csak a pillanatra vár, hogy ellophassa a szeme elé kerülő áldozatok lelkét, készen állt arra, hogy leszámoljon a tipográfiai emberrel. (…) Bram Stoker 1897-ben publikált Draculája, amelyet hét éven át írt egy rémálomból nagyregénnyé, alig másfél esztendővel később látta meg a napvilágot, mint a Lumiere-fivérek mozgókép-vetítője. [A képen: 1895, A vonat érkezése az állomásra] Az új találmányról egyetlen szó sem esik benne, annál több rejtett reflexiót tartalmaz az állókép-rögzítésre. Stoker erdélyi Drakula grófja maga a testet öltött fotográfia. Egyenként hántja le az élet átlátszó szellemhártyáit öntudatlan áldozatairól, híven Balzac rettenetes fotó-fóbiájához, amely szerint a fényképezés művelete minden exponáláskor megfosztja a megörökített testet egy-egy létfontosságú rétegtől, fokozatosan felemésztve tárgyát. Az elorzott lélekért cserébe halhatatlanságot kínál, nemtől, kortól, társadalmi státusztól függetlenül, akár az olcsó dagerrotípiák, amelyek az ezredfordulón túl is őrzik Viktória királynő, Oscar Wilde vagy a sarki fűszeres képmását.” (Varró 2001, online elérés: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=3336 )
– mindkettő „nemzetközi médium” (Ken Gelder: Reading the Vampire)A Drakulának több, mint 300 filmváltozata született. Más gótikus regények (Frankenstein, Jekyll&Hyde, stb.) mellett a korai filmgyártás egyik fő inspirációja. A vámpírfilmekről lásd bővebben Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán A vámpírfilm alakváltozatai c. könyvét.
