Kísértethistóriák – a műfaj története és népszerűségének lehetséges okai
Módosítás dátuma: 2012. május 17. csütörtök, 18:03 Írta: Antoni Rita 2011. március 02. szerda, 17:19
(A sorozat első részét lásd itt.) Ami pedig a vágyat illeti: minden félelem dacára a visszatérő holt - visszatérő téma az irodalomban. Anna Laetitia Aikin (és később Noëll Carroll) szerint a rettenet egy megfizethető ár a végkifejlet megismeréséért, ill. a "kognitív örömért", a magyarázatért cserébe. Edith Wharton amerikai írónő viszont "a borzongás öröméről" beszél, Virginia Woolf pedig a következőt állítja: "Élvezzük az ijedtséget, amennyiben a körülményeket ellenőrzésünk alatt tartjuk."
Ez egy nagyon fontos aspektus. Az elrendezett, szándékolt művészi hatás (art horror) mindig meglehetősen távol áll a valóságos megnyilvánulásoktól (natural horror): gondoljunk csak arra, mennyire más érzéseket kelt bennünk egy valóságban megtörténő sorozatgyilkosság és egy horror– vagy vámpírfilm, illetve arra, hogy cseppet sem élvezzük, ha az utcán megijesztenek minket, hiába olvasunk vagy mesélünk szívesen kísértettörténeteket. Ugyanúgy más érzésekkel sétálunk egy szép régi temetőben, mint állunk egy friss sír mellett, mely szerettünket zárja magába. Szívesen tűnődünk, beszélünk, vitatkozunk a halálról – mennyire más, mint a valóságban, egy konkrét személy kapcsán megtapasztalni! Összességében elmondhatjuk: a teátralitás, a művésziség az elviselhetőség, az esztétikum, nemritkán az erotikum emelkedett fényébe vonja azt, ami a valóságban alantas, undorító és elviselhetetlen – és különösen igaz ez a rémtörténetek és a halál viszonyára. (E különbségből táplálkozik egyébként a vámpírnarratívák népszerűsége is, erről majd egy későbbi fejezetben fogok írni.)
"A rémtörténet … csillapítólag hat a valósággal összehasonlítva" – írja a Lopakodó árnyak c. kötet előszavában Kuczka Péter. A szöveg így folytatódik: "Ha elolvassuk, hogyan kerülnek szembe a hősök a túlvilági lényekkel, saját gondjaink talán összezsugorodnak, sőt, esetleg belátjuk, nincs olyan rossz helyzet, amely ne lehetne még sokkal rosszabb.. Idegeink feszültsége rögvest felenged." (6-7.) A rémtörténetet illetve tágabb értelemben véve a fantasztikum irodalmát gyakran éri az "eszképizmus" (valóságtól elrugaszkodás, menekülés) vádja – holott az adott kor társadalmi valóságához igenis köze van, az adott kor vágyait ill. félelmeit jeleníti meg, nem különül el olyan élesen, ahogyan az Kuczka Péter szavaiból esetleg kiolvasható. (Nem véletlenül éri el a hatását! Ha semmi köze nem lenne a valóságunkhoz, nem hatna ránk!) Pontosabbnak tűnik Julia Briggs megközelítése: "Talán megszelidítjük retteneteinket, és kezelhetőbbé tesszük őket az által, hogy írunk [vagy olvasunk] róluk." Valóban a Kuczka által említett feszültségoldó hatással bír az, hogy ezekben a művekben a halál mégsem visszafordíthatatlan, a zsarnokok, gyilkosok mégsem ússzák meg soha tetteiket következmények nélkül, és a fenyegetett áldozatok, többnyire nők, mégis, minden elnyomás dacára sok esetben meg tudnak menekülni az őket bántalmazni akaró zsarnok elől (aki a mű végére szintén megkapja a jól megérdemelt büntetését).
Akad, aki már a lascaux-i barlangrajzokban kísértettörténetet lát (lásd Hall), de a konszenzus értelmében az első művészi megjelenés a Gilgames-eposzra tehető (i. e. 19. sz). A szellemek jelenléte fontos az egyiptomi mitológiában is (különös tekintettel Ozirisz és az őt feltámasztó Ízisz történetére). Az Egyiptomi, illetve Tibeti Halottaskönyv a holtak biztonságos átmenetét hivatott segíteni a túlvilágra. A görög mitológiában a téma egyik első megjelenése Orfeusz és Eurüdiké története (Orfeusz alászáll Hádész birodalmába, csodás játékával meglágyítja az Alvilág urának szívét, aki visszaadja halott feleségét azzal a feltétellel, hogy amíg ki nem jutnak a birodalomból, nem nézhet rá – ám Orfeusz hibát követ el). A római költők is igencsak kedvelték a visszatérő holtak történeteit.
A már említett Gilgames-eposz után a teljes irodalomtörténeten végighúzódó téma a halhatatlanság, melynek egy lehetséges típusa/fokozata a lélek halhatatlansága illetve visszatérte a halál után. A különböző irodalomtörténeti korokban a Hamlettől kezdve Coleridge Vén tengerészéig több műfajban, történetben jelennek meg szellemek.
A figurák a korai gótikus regényben (1764-kb. 1820) is szerepelnek, de itt még nem bírnak központi jelentőséggel, (általában) csupán a pozitív karaktereket védik, segítik. Fontos észben tartani, hogy a korai gothic a fennálló társadalmi viszonyok, ill. a hatalom(vágy/képzet) kritikáját fogalmazza meg, így sok esetben a hegemón maszkulinitás kritikáját is. (Erről bővebben lásd sorozatunk előző részét.)
Pl. Horace Walpole Az otrantói várkastély c. művében (1764) a nagyapa sóhajtó, majd keretéből kilépő, szellemként megelevenedett portréja halálra rémiszti a zsarnok Manfredot, éppen akkor, amikor az meg akarja erőszakolni Isabellát, így a lány időt nyer, alkalma támad elmenekülni. Ugyanebben a műben Jóságos Alfonso szelleme az ellene életében (éppen az iménti nagyapa) által elkövetett bűnre (mérgezés, végrendelethamisítás, vagyonbitorlás) derít fényt. Ezeknél (a regényt egyébként paródiának szánta a szerző, ezért összességében nem túl rémisztő!) hátborzongatóbbra sikeredett az erdei remete szelleme, aki a Manfred lányára önző módon szemet vető (annak ellenérzéseivel mit sem törődő) lovagot figyelmezteti eredeti céljára, az igazságért való küzdelemre. Matthew "Monk" Lewis A szerzetes (1796) c. regényében a halott édesanya szelleme védi meg a lányt a gonosz egyházi ember által elkövetett erőszaktól – sajnos csak ideig-óráig. (A lányát védeni igyekvő anya szelleme később visszatérő motívum lesz a gótikus irodalomban – ahogyan a hősnő védtelenségét éppen árvasága, az anya hiánya jelzi.) A műben megjelenik – a Bolygó Zsidó mellett – a Vérző Apáca, Beatrice szelleme is, aki azért nem lel nyugalmat, mert csontjai temetetlenül hevernek. Mint kiderül, szökött apácaként annak idején megölte szeretőjét, mert az szívesen töltötte vele az időt, de nem volt hajlandó feleségül venni (azonban őt házassággal kecsegtető második szeretője őt ölte meg végül). Persze, gonoszság, de mindezt mi előzte meg? Az, hogy mint akkoriban oly sok fiatal lányt, Beatrice-t kényszerítették az apácaéletre. (A többieket pedig érdekházasságokba kényszerítették, gyakorlatilag eladták. A "bukott" nő egyetlen lehetősége pedig – nem nehéz kitalálni – a prostitúció és kitaszítottság maradt.) A többféle képben megjelenő ördög előbb megkísérti, majd hirtelen váltással mint instrumentum dei, csúnyán megbünteti a gonosz szerzetest.
Ezek mindazonáltal még mindig nem kísértettörténetek a szó szoros értelmében: kísértettörténetnek értelemszerűen azt a narratívát nevezzük, amelyben a kísértet központi szerepet kap (de nem mindig egyértelmű a definíció: pl. nem mindig igaz, hogy a kísértetnek nincs teste, illetve más természetfeletti lények is lehetnek kísértetszerűek, pl. a korai vámpírok). A kísértettörténet jellemző elemei: sajátos atmoszféra, helyszín (kísértetkastély vagy kísértetház, bár ez nem kötelező); hiteles főszereplő; gyakori az autenticitás (még mindig él, az elmondottak ellenőrizhetők); az unheimlich-hatás: valami ismert (személy vagy hely) tűnik fel új, rémisztő fényben (nb. a gothic feltárja mindazon dolgok, intézmények árnyoldalát, melyekről illett hallgatni, és csak az idilli részt hangsúlyozni, pl. szerelem, otthon, privátszféra, házasság, család!), háttértörténet, magyarázat: a szellem megjelenésének, tetteinek oka. Utóbbi mögött általában egy felderítetlen bűncselekmény húzódik meg. A kísértettörténet – ahogyan maga a rémtörténet is – a fennálló társadalmi viszonyok burkolt kritikája, a lázadás "legális" kifejezési tere íróként és olvasóként is.
A rémtörténetekben az elkövető nem ússza meg büntetés nélkül a kegyetlenkedést, gyilkosságot, a nő elleni erőszakot, stb. Különösen gyakori téma – a szerző nemétől függetlenül – a férfi által nő ellen elkövetett gyilkosság – a nő nem marad nyugton a sírban, nem marad a korabeli elvárásoknak megfelelően néma és passzív, nem sikerült elhallgattatni, visszatér, és az őrületbe, öngyilkosságba kergeti gyilkosát – vagy éppen bosszút áll és megöli.
A kísértettörténet magában hordozza a nemi, illetve osztálykülönbségekből fakadó egyenlőtlenségek kritikáját (pl. a jelenés hátterében az is állhat, hogy a vagyonos halott a síron túl is félti kincsét.)
1830 és 1930 közt a kísértettörténet a rémtörténet legjellemzőbb formája. A legismertebb kísértettörténetek pl. Charles Dickens: Karácsonyi ének c. regénye (1843, lásd benne ill. a fösvény Scrooge alakjában a társadalmi osztálykülönbségek kritikáját! Dickens különösen együttérzett a szegényekkel), melynek számos filmes adaptációja született, az eddigi utolsó 2009-ben; illetve Emily Brontë: Üvöltő szelek c. műve (1847). További angol szerzők: Mary Elizabeth Braddon, Mrs. (Charlotte) Riddel (a viktoriánus korban közkedveltek voltak, de sajnos magyarra tudomásom szerint semmit nem fordítottak tőlük), Amelia Edwards (Fantomkocsi c. novelláját lásd itt, e rémtörténeteket egybegyűjtő kiváló oldalon). Amerikában kiemelkedő szerzők: Edgar Allan Poe (Morella c. novellája ezen a remek irodalmi blogon), Ambrose Bierce (Holdfényes út c. novellája itt, a Magyar Lovecraft Honlapon), Charlotte Perkins Gilman (A sárga tapéta c. novelláját lásd itt – szintén a Magyar Lovecraft Honlapról emeltük át), továbbá Nathaniel Hawthorne, Washington Irving, Mary Eleanor Wilkins Freeman.
1882-ben Angliában megalakult (a túlzott, önhitt racionalizmussal, a felvilágosodás eszméivel, pozitivizmussal, tudományos fejlődésbe vetett hittel szemben a Pszichikai Jelenségeket Kutató Társaság (SPR). Elismert tudósok, jogászok, írók is megfordultak a tagjai közt, pl. W. B. Yeats, C. G. Jung, William James, Arthur Conan Doyle. (Bram Stoker nem volt tag, de élénken érdeklődött a társaság iránt.) A társaság Franciaországban és Amerikában, később más országokban is terjeszkedett, sőt, jelenleg is létezik. A 19. század második felére jellemző még az okkult tanok népszerűsége, ill. a titkos társaságok megerősödése, melyek sok női taggal is bírtak. Ezekben (pl. Crowley társaságában) általában még mindig nem volt teljes a nemek egyenlősége, de a keresztény egyházhoz képest egy jóval szabadabb alternatívát nyújtottak nők számára, ez adta egyik vonzerejüket.
A 19. sz. végére rendkívül népszerűvé vált a spiritizmus és ez a folyamat soha nem tapasztalt magasságokba csapott az I. világháború után (Lásd pl. Arthur Conan Doyle: A köd birodalma) /Nb. a spiritizmus nem összekeverendő a spiritualizmussal!/ Több író is érdeklődött a spiritizmus iránt, személyes okokból is: Kipling fiát, Doyle fiát és bátyját veszítette el a háborúban, és itt, a túlvilági lét "bizonyítékaiban" találtak vigasztalást.
A Pszichikai Jelenségeket Kutató Társaság, a titkos társaságok illetve a spiritizmus népszerűsége természetesen az irodalomra is rányomta bélyegét. A 20. sz. első 3 évtizedében rendkívül népszerűek voltak M. R. James kísértettörténetei, de ennél hamarabb jelentek meg az első kísértettörténetek filmen. Georges Méliès francia rendező készítette el az első (3 perces) kísértet/vámpírfilmet, Le Manoir du Diable címmel (1896 megtekinthető itt).
A következő jelentős korai filmek a témában: The Headless Horseman (1908, Washington Irving: Az álmosvölgy legendája c. novellája után és The Cat and the Canary (1927).
A II. világháború után a holokauszt témája is megjelenik a kísértettörténetekben (melyek száma ugyanakkor a 30-as évek után megfogyatkozott – a valódi rémségekhez képest az art horror iránti érdeklődés némileg megcsappant. (Legalábbis az irodalomban – a korai filmgyártás szinte csak és kizárólag a gótikus regényekből táplálkozott, sorra ontotta azok adaptációit.) A megmaradt rémtörténetek is közvetlenül reflektálnak a történelmi eseményekre, H. P. Lovecraft markáns kivételével, akinek mitológiájában a rideg istenségek közömbösek az emberiség tettei, sorsa iránt.
A későbbi szövegekben az egzisztenciális horror, a modern élet, az erkölcsi kiüresedés kritikája jelenik meg; ugyanakkor a műfaj soha háttérbe nem szoruló témája a felderítetlen gyilkosság, az igazságtalanság, azon belül különösen a nők elleni erőszak. Ez a téma ott van már Ambrose Bierce több novellájában is, gondoljunk pl. a feleségre a Holdfényes útban (linket lásd fent), aki kétségbeesetten próbál szeretett férjével kapcsolatot teremteni, és nem is tudja, hogy alaptalan féltékenységi rohamában az gyilkolta meg, vagy a bosszút álló feleségre (akit a férj két gyermekükkel együtt meggyilkolt egy rohamában) A jobb láb középső ujja c. írásban. A tradíció folytatódik Muriel Spark Az ócskapiacon c. novellájában (in 21 rémes történet), ahol a meggyilkolt nő a narrátor, és természetesen megjelenésével a tébolyba rántja gyilkosát, akinek még az sem ad szabadulást, hogy a rendőrségen feladja magát, hiszen nem hisznek neki, és visszaviszik az elmegyógyintézetbe. A Holló c. filmben a feltámadt Eric megerőszakolt szerelme, Shelley kínhaláláért áll bosszút (a képregényt illetve a későbbi filmet ihlető bűncselekmény valóban megtörtént, bár ez a tény némileg háttérbbe szorult a forgatáson rejtélyes körülmények közt bekövetkezett halálesethez képest: a főszereplő színész, Brandon Lee életét vesztette), és a végén egyesülhet vele. A halott menyasszonyt is meggyilkolták, és megváltás számára az igazság fényre derülése és a halál – az utóbbi évek különösen megrázó története pedig a Komfortos mennyország, ahol egy tizenéves lányokat becserkésző sorozatgyilkost, akit nem sikerül lelepleznie a rendőrségnek, mégis utolér a sorsa.
Befejezésül annyit jegyeznék meg, hogy a legtöbb áttekintő esszé szerint a műfaj népszerűsége napjainkra valamelyest csökkent, ugyanakkor amikor megpróbáltam összegyűjteni a 20. század második feléből a legfontosabb kapcsolódó könyveket és főleg filmeket, nem erre az eredményre jutottam. Íme tehát zárásként egy annotált válogatás a 20. század második feléből és napjainkból (figyelem, esetenként némi SPOILERrel!):
1959 Shirley Jackson: Haunting of Hill House Filmen: A ház hideg szíve (1963), Az átok (1999) (Ezt a magyarul sajnos még meg nem jelent művet Stephen King minden idők legjobb rémregényének tartotta. Öt ember elindul megfejteni egy kísértetház titkát, és a helyszín Eleanort – aki évekig ápolta zsarnok anyját, így elszigetelt életet élt – teljesen magával rántja. A könyv során végig kérdéses, hogy valóban természetfeletti jelenségekkel van-e dolgunk, vagy a leírt szörnyűségeket a nő elgyötört elmélje idézi elő.
1971 Let's Scare Jessica to Death! (John D. Hancock) Kísértet/vámpírfilm, lélektani horror elemekkel. Művészfilm kategória, különleges darab, a végén a téboly igen élénk ábrázolásával.
1977 Stephen King: Ragyogás (filmen: Kubrick, 1980)
1987 Toni Morrison: Beloved
A rabszolgaságra reflektál. "Beloved" egy szellem, akit annak idején az anyja azért ölt meg, hogy megmentse lányát a rabszolgaságtól. (Lehet, hogy velem van a baj, de emiatt utáltam ezt a könyvet...)
1990 Jerry Zucker: Ghost
1994 Alex Proyas: A holló
1999 M. Night Shyamalan: Hatodik érzék
Egy páciense által meggyilkolt pszichiáter – ez csak később derül ki – szellemként egy kisfiú mellé szegődik, és együtt derítenek fényt egy bűntényre (a szülők végeztek rákos gyermekükkel)
2000 Sam Raimi: The Gift
A különös képességekkel megáldott nő egy kisvárosban él, és szintén bűncselekmények leleplezésében segédkezik.
2001 Alejandro Amenábár: Másvilág
Hasonló csavart tartalmaz, mint a Hatodik érzék. A háttérben álló bűncselekmény: a háborúba eltávozó férj hiányától, az otthon magányában, magára hagyottságában megőrülő nő végzett két gyermekével és önmagával. A gyerekek elnyomják ezt az emléket, mind szellemként élnek tovább a házban.
2002 Alice Sebold: Komfortos mennyország (filmen: 2009)
2002 Tom Shadyac: Szitakötő
A szitakötő alakján és más szimbólumokon keresztül vezet az orvos útja balesetben meghalt (?) feleségéhez.
2002 Gore Verbinski: A kör (japán film remake-je)
Erről annyit mondok, a kevés film egyike, amit valóban ijesztőnek találtam.
2003 Kassowitz: Gothika
A szellemeket látó pszichiáternő egy nőket gyilkoló férfit leplez le, ráadásul nem is akárkit… (Megjegyzés: gyakran keverik Ken Russel: Gothic (Gótika, a Szellem éjszakája) c. 1983-as filmjével, mely Byron, Percy és Mary Shelley, Polidori és Claire Clairmont elhíresült éjszakáját dolgozza fel, melynek eredményeképp a Frankenstein és később A vámpír megszületett.)
2004 Az átok (The Grudge, japán film remake-je)
Szintén féltékenységi rohamból elkövetett családirtás áll a háttérben. Nyomasztó.
2005 Tim Burton: A halott menyasszony (animáció)
Írta: Rita, március 02, 2011
a rémtörténetek/kísértettörténetek szeretete, ahogy tapasztalom, nem mindig, sőt azt kell mondjam, egyáltalán nem függ össze a szubkultúrákkal. Van nagyon sok "átlagember", akiről külsőre, találomra, stb. meg nem mondanád, és megszállott horror-rajongó, és vannak goth-ok, metalosok, stb. akik igazából le se szarják a kapcsolódó irodalmat, csak a zenében élik ki szubkulturális irányultságukat. (Magyarországon a goth szubkultúra különösen zeneközpontú.) Nekem buliban stb. (nem értékítéletként, hanem tényként mondom, már megszoktam) ritka és nagy élmény olyan emberrel találkozni, akivel tudok pl. könyvekről beszélgetni. Fehér holló a szó szerinti feketeségben.
Ami mondanivalód második felét illeti, valószínűleg rossz gót vagyok
, és szégyelljem magam, mert én nem azt mondom, hogy "a halál az élet része, el kell fogadni", stb. én igenis félek a haláltól, na nem a sajátomtól, mert tudom, hogy a meghalásnál vannak ezerszer rosszabb dolgok, hanem a szeretteim elvesztésétől, gyűlöletesnek és undorítónak tartom a halált. Kétszer megéltem, kösz, nem akarom többször. A művészi forma, mint a cikkben is leírtam, más. Az jöhet. Van ebben, elismerem, némi képmutatás, illetve ellentmondás, hogy művészi formában jöhet, a valóságban meg rosszul vagyok tőle - ez van 
Harmadrészt, én nem ítélkeznék ilyen módon azokról, akiket ez nem vonz,nem tartom őket sem butának, sem lustának. Mások vagyunk, én megértem és elfogadom, hogy ez nem érdekel mindenkit, ez az én heppem, amit megosztok néhány rokon lélekkel, de nem várhatom el, hogy mindenki hasonlóan lelkesedjen, ez nem olyan, mint a feminizmus, ami kvázi mindenkit érint. Ehhez kell egy lelki alkat, és miért haragudnék arra, aki más, addig, amíg ő is elfogad engem?
Azzal egyetértek (Beauvoir meg Popper Péter is megmondta) hogy a halál, a végesség tudatában, az időt maximálisan kihasználva kell leélni az életet.
Akik félnek a vámpíroktól stb. azokat irigylem - komolyan! Náluk esszenciálisan érvényesül e művek hatása, ők az ideális befogadók!
-
- +0
-
-
Írta: Arkangyal, március 02, 2011
Minden adott pillanatban rengetegen halnak meg, és számunkra ez tényleg csak statisztika, viszont a személyes ismerősök, szerettek halála tragédia. Ez teljesen érthető is.
Ezzel együtt azonban én is úgy vagyok vele, hogy a halál az élet szerves része (szó szerint), és önmagában nem rossz (sokaknak, bizonyos körülmények között maga a megváltás) - legfeljebb egy adott ember hiánya, a megelőző szenvedés, stb. a rossz. Jó esetben ezeket lehet kezelni valahogy, rossz esetben nem... de maga a halál szvsz független mindettől.
No mindegy, ez már talán túlságosan is filozófikus.
Visszatérve a tárgyra, ami a fantasztikumot illeti, valamilyen oknál fogva mindig is igen érdeklődtem a szellem- és kísértethistóriák után (vámpírok is jók), de ennek olyan igazán különleges okát nem tudom adni azon túl, hogy érdekesnek, különlegesnek, gondolatébresztőnek és fantáziamegmozgatónak tartom ezt a témakört könyvekben és filmekben is - főleg, ha kellően rejtélyesen tálalják, mészárlás és vérontás nélkül, csak a szokatlan jelenségekre, hangulatokra, és persze a nyomozásra összpontosítva.
Kár, hogy ilyen alkotásokból elég kevés van. :/
-
- +0
-
-
Írta: Vika, március 02, 2011
Ez nem azt jelenti, hogy aki képtelen erre, az "rossz goth"
, vagy buta/lusta. A fentieket azokra írom, akik tisztában vannak a problémájukkal, de ahelyett, hogy szembenéznének vele, önnön kicsiségük félreértelmezett tudatában inkább homokba dugják a fejüket, és csak remélik, hogy a Nagy Ítélőszék majd nem fog odafigyelni rájuk. Spirituális értelemben én ezeket a népeket nem tartom felnőttnek (ezt a gondolatot meg Tom Arayától loptam). Itt tényleg nem az a probléma, hogy sokakat nem érdekelnek a túlvilági dolgok, vagy éppen nem horror-rajongók - személy szerint pl. én is utálom a horrorfilmeket. Az a gáz ezzel, hogy azok, akik meg sem kísérlik megismerni magukat és a világot maguk körül, hülyének, aberráltnak, deviánsnak, satöbbinek tartanak téged, amiért úgymond "nem konform" témákkal foglalkozol, és téged igenis érdekelnek ezek.
Itt megint szembesülök a mostani filozófiai öngyötrésemmel, vagyis azzal a problémával, hogy miért vagyok én aberrált, satöbbi mások szemében pusztán csak azért, mert olyan zenét hallgatok, amilyet, olyan könyveket olyasok, amilyeneket, és úgy öltözködöm, ahogy.
Anyámmal volt ebből vitám, aki ahogy meghallotta, illetve átélte, hogy írtam egy regényt két hónapja, kijelentette, hogy "én egy álomvilágban élek, és a valóság elől menekülök, mikor fantasy-könyveket írok vagy olvasok". Amikor beszéltem neki a szerepjátékról, arra is ugyanezt mondta. Amikor erre azt válaszoltam, hogy én legalább alkotó tevékenységgel kötöm le a vegyértékeimet, nem nyolc óra pasziánszozással (mint ő), csak lesett... Most mennyivel jobb az órákon át tartó pasziánszozás, mint a regényírás? Mennyivel "jobban kötődik a valósághoz"?
Sajnos általános hozzáállás ez a "romantikus", "gótikus", "fantasy", "sci-fi" (bár utóbbi határeset, ahogy eddig láttam) vagy akárhogy nevezett irodalom íróival és olvasóival kapcsolatban, hogy "álomvilágba menekülnek a valóságtól". Pedig úgy gondolom, hogy inkább én közelítem azt, hogy az életet a maga teljességében éljem meg, nem pedig az, akinek az élete a Barátok közt és a C-kategóriás akciófilmek vagy a focimeccs között elfolyik valahol csendesen a semmibe.
(Ez már megint hosszú lett... Izé, bocsi.
)
-
- +0
-
-
Minthogy én kvázi ebben a (szub)kultúrában élek, személy szerint értem ugyan, miért félnek az emberek a haláltól, csak nem értem meg. Nem értem, mi ebben a félelmetes? Az ismeretlen? Az, hogy nincs visszaút? Hát, sajna ilyen az emberi élet: egy lehetőséged van élni, mindenre egyetlen lehetőséged van, és a saját döntéseden múlik, hogy mit csinálsz, hogyan éled meg egyrészt a döntéssel járó felelősséget (tapasztalataim szerint az "átlagember" kb. sehogy sem éli meg, egyszerűen csak elmegy mellette az élete, és a végén döbben rá, hogy nem is élt valójában...).
Azt gondolom, hogy azok félnek a haláltól, és azok rettegnek a túlvilággal kapcsolatos témáktól (vámpír, kísértet, zombi) akik vagy túl buták, vagy túl lusták ahhoz, hogy gondolkodni kezdjenek, leássanak a dolgok mélyéig, folyamatosan művelődjenek, és próbálják minél hasznosabban eltölteni ez az egyetlen életet, amijük van.