Minden, amire egy nőnek valóban szüksége van

A feminizmus irányzatai: az anarcha-feminizmus

Módosítás dátuma: 2011. augusztus 29. hétfő, 17:26 Írta: Fero Dalma 2011. augusztus 25. csütörtök, 11:08

118 évvel ezelőtt, 1893. augusztus 23-án találkozott először Emma Goldman és Voltairine de Cleyre, az anarchista mozgalom kiemelkedő jelentőségű képviselői, akik közt személyes ellentéteik ellenére hamar szakmai tisztelet alakult ki. Mindkettejük számára különösen fontos volt a nők egyenjogúságáért való küzdelem, ezen a téren jóval meghaladták koruk polgári nőmozgalmait, ma pedig az anarcha-feminizmus előfutárainak tartják őket.

Az anarcha-feminizmus (más néven anarcho-feminizmus vagy anarchista feminizmus) az anarchizmus és a feminizmus eszméit egyesíti, ugyanakkor mindkét mozgalomban különálló irányzatot képvisel. Az anarcha-feministák a patriarchátust a külsőleg kényszerített hierarchia egyik megnyilvánulásának tartják, és az ellene való küzdelmet az osztályharc és az állam elleni küzdelem alapvető részének tekintik. Az anarchista és feminista küzdelmet elképzelhetetlennek látják egymás nélkül: L. Susan Brown szerint például az anarchizmus eredendően feminista, mivel minden hatalmi viszonyt ellenez, Elaine Leeder szerint pedig a feminista mozgalom valójában eredendően anarchista mozgalom, mivel nem akarja a már meglévő (férfi) elitet egy másik (női) elittel helyettesíteni, hanem egy kizsákmányoló elit nélküli, nem hierarchikus és nem centralizált társadalmat szeretne létrehozni. Az anarchista mozgalomban továbbra is jelenlévő férfidominancia miatt azonban az anarcha-feministák szükségesnek látják mozgalmuk feminista megkülönböztetését.

Előzményei

Az anarcha-feminizmus legfontosabb úttörőinek ma Emma Goldmant, Voltairine de Cleyre-t és a spanyol Mujeres Libres női anarchistacsoportot tartják, előzményei közt azonban számos más 19. század végi-20. század eleji gondolkodót, aktivistát és mozgalmárcsoportot egyaránt számon tartanak.

A jelentősebb férfi anarchista gondolkodók többsége is––Proudhon kivételével––támogatták a nemek közti egyenlőséget. Proudhon a családot a társadalom és az erkölcs legalapvetőbb egységének képzelte és úgy vélte, hogy a nőknek a hagyományos szerepeiket kell betölteniük a családban. Ezen nézetei miatt több kortársa is megkérdőjelezte Proudhon anarchizmusát, például André Léo és Joseph Déjacque, akik szerint ahhoz, hogy valaki anarchista legyen, feministának is kell lennie, és kritizálták a „nemi arisztokráciát” és az otthoni, személyes használatú kis monarchiákat. Proudhonnal ellentétben Bakunyin azon anarchisták közé tartozott, akik ellenezték a patriarchátust, az autoriter családot és a nőket a férfiak uralma alá hajtó törvényeket. Úgy gondolta, hogy a nők és férfiak közti jogegyenlőség a nők szabadságának és függetlenségének egyik feltétele; a törvényes házasság végét és a nők teljes szexuális szabadságát jósolta meg. Kropotkin és Déjacque is éles kritikát fogalmaztak meg a férfiuralommal szemben, és arra ösztönözték anarchista társaikat, hogy ne zárják ki a nőket a szabadságért folytatott küzdelemből.

Az 1860-as évektől fogva egyre gyakoribbá vált, hogy az anarchizmus radikális kapitalizmus- és állam-kritikája a patriarchátus bírálatával párosult. Ezeknek a kritikáknak az a kiindulópontja, hogy a modern társadalmat a férfiak és az általuk meghatározott értékek uralják. Az autoriter vonások és értékek––az uralkodás, kizsákmányolás, agresszió, versengés, és így tovább––szerves részei a hierarchikus társadalmaknak és hagyományosan „férfiasnak” minősülnek. Ezzel szemben a nem autoriter vonásokat és értékeket––az együttműködést, megosztást, együttérzést, érzékenységet, és így tovább––„nőiesnek” tartják és leértékelik ezekben a társadalmakban. A nem autoriter, nem hierarchikus társadalom megteremtésére irányuló anarchista törekvéseket ezért a társadalom „feminizálásának” nevezik.

A nők helyzetével kiemelten foglalkozó anarchista irányzat az individualista anarchizmus egyik jelentős áramlata, a „szabad szerelem” mozgalom volt, amelyet egyes képviselői Josiah Warren kísérleti kommunáira vezettek vissza. A mozgalom különösen nagy hangsúlyt fektetett a nők jogaira, mivel a legtöbb szexualitással kapcsolatos törvény diszkriminatív volt a nőkkel szemben, például a házasságtörvények és a születésszabályozás-ellenes törvények. A legjelentősebb amerikai szabad szerelem folyóirat a Moses Harman és Lois Waisbrooker szerkesztette Lucifer the Lightbearer (1883–1907) volt, valamint Ezra és Angela Heywood The Word című lapja, amelyet 1872–1890 közt és 1892–1893 közt adtak ki. Emellett az amerikai M. E. Lazarus, a francia Emile Armand és a francia feminista individualista anarchisták, köztük Marie Küge, Anna Mahé, Rirette Maitrejean és Sophia Zaïkovska voltak a mozgalom jelentős képviselői.

Az anarcha-feminizmus további úttörői között említik többek közt a brazil individualista anarchista Maria Lacerda de Mourát, a Renascença című folyóirat szerkesztőjét, az argentin Virginia Boltent, a La Voz de la Mujer („A Nő Hangja”) és az uruguayi La Nueva Senda („Az Új Ösvény”) című lapok szerkesztőjét, Federica Montseny spanyol anarchista aktivistát, a szociális forradalom egészségügyi miniszterét és a japán Noe Itót.

Emma Goldman (1869–1940)

Emma Goldman az Orosz Birodalomban született, az Egyesült Államokba emigrált filozófus, politikai aktivista és író volt. Az anarchista politikafilozófia egyik legfőbb képviselőjeként számon tartott Goldman úttörő szerepet játszott a szólásszabadságról, a nők felszabadításáról és a szexualitásról alkotott nézeteivel is.

Filozófiájának központi gondolata az anarchia, amely számára a felszabadulással (felszabadítással) áll szoros összefüggésben: „Az anarchizmus valójában az emberi elme vallás alóli felszabadulására, az emberi test tulajdon alóli felszabadulására, a kormány béklyói és megkötései alóli felszabadulásra törekszik. Az anarchizmus célja egy olyan társadalmi rend, amely az egyének szabad csoportosulásán alapszik és valódi társadalmi javakat termel, egy olyan rend, amely garantálja minden embernek a földhöz való szabad hozzájutást és a létszükségleti javak élvezetét, az egyének vágyainak, ízlésének és hajlamának megfelelően.” Goldman úgy gondolta, hogy az anarchista gondolkodóknak meg is kell élniük a gondolataikat, amelyek akkor fognak a régi rendszer helyébe lépni, ha élik, gyakorolják őket. A kapitalizmust az emberi szabadság ellenségének tartotta, az államot pedig eredendően és elkerülhetetlenül az irányítás és uralkodás eszközének, ezért a szavazást legjobb esetben is haszontalannak, rosszabb esetben károsnak tekintette. A szavazás, írta, a részvétel illúzióját kelti, miközben elrejti a döntéshozatal valódi működését. Úgy vélte, szavazás helyett sztrájkokkal, tüntetésekkel és közvetlen cselekvéssel lehet társadalmi változást elérni.

Számos anarchista kortársával szemben Goldman elvetette azt a nézetet, amely szerint a nők elnyomását megszűnteti az anarchizmus új társadalma, hiszen a nőknek több és sokrétűbb elnyomással kell szembenézniük. Lucy Parsons, a nők helyzetével is foglalkozó amerikai anarcho-kommunista mozgalmár például a nők elnyomását a kapitalizmus függvényének tekintette. Goldman és Parsons nem voltak jó viszonyban eltérő nézeteik miatt, Parsons kizárólag a munkásosztály felszabadításának szentelte magát és elítélte Goldmant, amiért szerinte középosztálybeli közönséget is szeretne elérni. Goldman és az intellektuális anarchisták vitatták Parsons nézeteit a nőemancipációról, rámutatva, hogy a nők elnyomása nem csak a kapitalizmus és az osztálykülönbségek eredménye, ezért az osztályharc önmagában nem oldja meg a problémát

Goldman a „főárambeli” nőmozgalmakkal is összeütközésbe került: úgy gondolta, azok túl konzervatívak és szinte kizárólag a középosztálybeli nők érdekeit szolgálják. Anarchista filozófiájából következően nem értett egyet a szavazati jogért és a szélesebb munkalehetőségekért folytatott harccal, mert úgy gondolta, hogy azok csak a helyzet javulásának illúzióját hoznák el. Ráadásul sokkal fontosabb és mélyebb problémákról vonják el a figyelmet: „[a nő ] fejlődése, szabadsága, függetlensége csak saját magából és saját magán keresztül eredhet. Először is, személyként kell magát meghatároznia, nem pedig szexuális árucikként. Másodszor, meg kell tagadnia a jogot bárkitől, hogy hatalmat gyakoroljon a teste fölött. […] Ne legyen az Isten, az állam, a férj, vagy a család rabszolgája. […] Meg kell szabadulnia a közvéleménytől és közmegvetéstől való félelemtől.” A polgári nőmozgalmak vívmányait nemcsak haszontalannak, hanem károsnak is tartotta, amelyek szintén olyan elnyomást teremtettek, amelyek alól a nőknek fel kell szabadulniuk: „a pusztán külső emancipáció mesterséges teremtményt csinált a modern nőből. Most már a nőnek azzal kell szembenéznie, hogy emancipálnia kell magát az emancipációtól, ha valóban szabad akar lenni.” A nők felszabadulását tehát (egyes más anarchistákhoz hasonlóan) erőteljesen a test és szexualitás felől közelítette meg, ami a 60-as és 70-es évek feminista gondolkodásának számos jelentős képviselőjére lesz később jellemző.

Ezzel összhangban a nőket érő gazdasági és társadalmi hátrányok mellett figyelmet szentelt szexuális és reproduktív elnyomásuknak. A kényszerterhességről, a gyereknevelésre kényszerítésről azt vallotta, hogy még inkább megfosztja a nőket a gazdasági és szexuális önrendelkezés lehetőségétől. Ezért a születésszabályozás egyik korai szószólója volt, a fogamzásgátló módszerekről tartott előadásokat 1915-ben szerte az Egyesült Államokban, amiért a következő évben letartóztatták és két hetet börtönben töltött. A házasság intézményét a nők elnyomása egyik eszközének tartotta, amelyre a lányokat születésük percétől fogva nevelik és amelyért végül „az asszony nevével, magánéletével, önbecsülésével és magával az életével fizet.” A házasság elsősorban gazdasági egyezmény, érvelt, valójában nem más, mint legális prostitúció: „sehol a világon nem bánnak a nővel a munkája értéke szerint, sokkal inkább mint színtiszta nemmel, szexualitással. Ezért majdnem elkerülhetetlen, hogy fizetnie kell a puszta létezéséért szexuális szívességekkel. Az tehát csak fokozatbeli kérdés, hogy egy férfinak adja el magát, házasságon belül vagy kívül, vagy sok férfinak! […] A nő gazdasági és társadalmi alávetettsége felelős a prostitúcióért.” A prostitúció gyakran hangoztatott sekélyes megközelítését pedig így kritizálta: „a moralista számára a prostitúció nem abban áll, hogy a nő eladja a testét, hanem abban, hogy mindezt házasságon kívül teszi.”

A szabad szerelem és szexualitás híve volt, a nők és férfiak számára egyaránt. A homoszexuálisokkal szembeni előítéleteket is élesen kritizálta, szinte egyedülálló módon deklarálta a nyilvánosság előtt, hogy a homoszexuális férfiakra és a leszbikusokra is ki szeretné terjeszteni a felszabadítást. Emellett számos más, ma alapvető emberi jogként számon tartott ügyért állt ki, például a szólásszabadság elkötelezett híve volt; valamint kritizálta a börtönrendszert, amit az igazságtalan gazdasági rendszer természetes kinövésének tartott.

Életében Goldman híres, sokak számára hírhedt volt, többek közt „Amerika legveszélyesebb nőjeként” emlegették. Halála után ismertsége elhalványult, az 1970-es években fedezték fel ismét miután a Dover Press újra kiadta önéletrajzát és Alix Kates Shulman válogatást adott ki esszéiből. Különösen a nőjogi mozgalmak fedezték fel újra maguknak: újraértékelték filozófiai munkásságát és többek közt Goldman nyomán került érdeklődésük középpontjába a test és a szexualitás, valamint a reproduktív jogok.

Voltairine de Cleyre (1866 –1912)

Voltairine de Cleyre amerikai anarchista aktivista, termékeny író, költő, esszéista és szónok volt, aki számára a nemi egyenlőségért folytatott harc szintén kiemelten fontos volt. Számos férfi anarchista kortársa pompás gondolkodónak, a század legkiválóbb női anarchistájának és női gondolkodójának nevezte, Emma Goldman szerint pedig ő volt „a legtehetségesebb és legragyogóbb anarchista nő, akit Amerika szült.”

De Cleyre eleinte individualista anarchistának tartotta magát, ezért elhatárolta magát Goldmantől is, akit kommunistának és a magántulajdon ellenségének nevezett, később azonban elutasította az individualizmust és a „melléknevek nélküli anarchizmus” szószólója lett. Anarchism című esszéjében amellett érvel, hogy egy társadalomnak leginkább megfelelő anarchista gazdasági kategória (a kommunista anarchizmustól az individualista anarchizmusig és mutualizmusig) sokkal inkább az adott társadalom történelmétől és kultúrájától függ, mint absztrakt elméletektől. A különböző anarchista szemléletek közti megértésre és a szabadságért folytatott küzdelem különböző megközelítéseinek tiszteletére buzdította anarchista társait. Példaként Tolsztojt, Johann Mostot, Benjamin Tuckert és Kropotkint említette, akiknek különböző módszerei mind saját természetükből fakadt––de Cleyre érvelése szerint egyik sem különb a másiknál és nem oltják ki egymást, ahogy a napfény és az eső is ellentétes erők, mégis belőlük születik a virág. Élete során az anarchizmus különféle változatait támogatta, azonban szabadságért való elkötelezettsége és a tekintélyelvűség elutasítása megingathatatlanul végigkísérte pályafutását.

A nők felszabadításáért és a nemek közti egyenlőségért való küzdelem különösen fontos volt számára, a „nőkérdés” területén őt is azok a témák foglalkoztatták leginkább, mint Emma Goldmant. Ő sem értett egyet a szüfrazsettek célkitűzéseivel, mert elfogadták a kapitalizmust és az államot és megelégedtek azzal, hogy belépést biztosítsanak a nők számára a hivatalos politikai szférába és a polgári demokráciába. A nők elnyomásának végső okát az autoriter felsőbb hatalom (ISTEN) ideájában és annak két eszközében, az egyházban és az államban látta, egyúttal a „közügyek” mellett számára is hangsúlyosak voltak a személyes élettér problémái. Goldmanhez hasonlóan a szabad szerelem híve volt és elutasította a hagyományos családszerkezetet és legfőképpen a házasságot, ami szerinte „szentesít mindenféle bestialitást.” Sex Slavery („Szexrabszolgaság”) című beszédének fő témája nem a prostitúció, bár az is megemlíttetik, a cím azonban azokra a házasságtörvényekre utal, amelyek megengedik a férfiaknak, hogy megerőszakolják a feleségüket bármiféle jogi következmény nélkül. Ezek a törvények „teszik a férjes asszonyt azzá, ami: gúzsba kötött rabszolgává, aki gazdája nevét, kenyerét és parancsait kapja és gazdája szeszélyeit szolgálja.” Voltairine többször rámutatott arra is, hogy bár férfi anarchista társai elvetették az államot és az állami hierarchiát, még közülük is sokan ragaszkodtak ahhoz, hogy a nő helye az otthon és az ő kizárólagos feladata a háztartás. Ezért––Mary Wollstonecraft nyomán––úgy vélte, hogy függetlensége és autonómiája biztosításához minden nőnek szüksége van egy saját szobára, ahogy ő és Dyer Lum is külön éltek kapcsolatuk időszakában.

Élesen kritizálta a Comstock törvényt, amely nevében többek közt Moses Harmant (a Lucifer the Lightbearer szerkesztőjét) letartóztatták––ez az esemény ösztönözte a Sex Slavery című beszédét. Az „obszcenitás, züllöttség és bujaság” kategóriákat az állam által kreált bűncselekményeknek nevezte, amellyel az állam a szólásszabadságot korlátozza. Szintén a Sex Slaveryben kritizálta a szépségideálokat, amelyek testük eltorzítására ösztönzik a nőket, valamint a gyereknevelési szokásokat is, amelyek természetellenes nemi szerepeket hoznak létre. A The Case of Women vs. Orthodoxy („A nők kontra az ortodoxia”) című beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy a nőknek az egyenlőség elérése érdekében nem csak a papok tanításait kell szemétre dobniuk, hanem azokét a tudósokét is, akik az ortodox (azaz hagyományos) elképzeléseket „tudományosan” igyekeznek igazolni.

Goldman és de Cleyre közt az első találkozás utáni személyes idegenkedés ellenére hamarosan kölcsönös tiszteleten alapuló viszony alakult ki, annak ellenére, hogy sok témában továbbra sem értettek egyet. De Cleyre többször is megvédte Goldmant a nyilvánosság előtt, például In Defense of Emma Goldman and Free Speech („Emma Goldman és a szólásszabadság védelmében”) című beszédében, amelyet 1894-ben tartott, miután Goldmant letartóztattak „lázadásra való felbujtás” vádjával. Amikor Goldman elindította Mother Earth („Anyaföld”) című folyóiratát, aktív támogatóra és közreműködőre talált Voltairine-ben; halála után pedig emlékszámot adtak ki de Cleyre életéről és munkásságáról, Goldman 1932-ben kiadott kéziratában is elismeréssel adózik de Cleyre munkássága előtt. Bár a legjelentősebb amerikai anarchisták egyike volt, de Cleyre Paul Avrich 1978-ban kiadott életrajzi kötete és az azt követő évtizedekben újra kiadott esszéi és beszédei ellenére ma viszonylag kevéssé ismert.

Emma Goldman és Voltairine de Cleyre munkássága jól szemlélteti, hogy a századelő anarchistanői új dimenziót nyitottak meg az anarchista mozgalomban: amellett, hogy foglalkoztak a közügyeknek számító témákkal, a személyes szférát is bevonták az anarchista politikába. Ezzel a feminizmus második hullámát előlegezték meg, amelynek egyik legismertebb szlogenje szerint „a magánügy közügy” („personal is political”).

A Mujeres Libres

A mintegy 30.000 tagot számláló Mujeres Libres („Szabad Nők”) csoport azzal a céllal szerveződött 1936-ban, a spanyol polgárháború idején, hogy a társadalmi forradalomért és a nők felszabadításáért egyaránt harcoljon. Úgy gondolták, hogy ezekért az eszmékért egyidejűleg kell küzdeni, és nem fogadták el a spanyol anarchista férfiak többségének azon állítását, miszerint a női egyenjogúság magától értetődően következik majd a társadalmi forradalomból. A lehető legtöbb tag bevonása érdekében mozgó napköziket működtettek, a nők politikai öntudatának és önbecsülésének erősítése érdekében női iskolákat és csoportokat alapítottak, folyóiratokat indítottak. Nem nevezték magukat feministának, mert a feminizmust a felsőbb osztályokkal és a polgári értékekkel azonosították, és függetlenek maradtak a férfi-uralta anarchista szervezetektől is.

Az anarcha-feminizmus ma

A századforduló anarchizmusának kedvelt nemi egyenlőséggel kapcsolatos témái, a hagyományos családmodell, az oktatás, a nemi szerepek és a házasság intézményének kritikája, valamint a szexualitás és reproduktív jogok a mai anarcha-feminizmusban is jelentős szerepet kapnak. A századforduló és a 20. század első felének „nőkérdéssel” is foglalkozó anarchistái ugyanakkor elsősorban a fehér nők helyzetére koncentráltak, és bár hevesen ellenezték a rabszolgaságot és az őslakos indiánok tömeges legyilkolását és földjeiktől való megfosztását, szisztematikus módon nem dolgozták fel a rasszizmus és kolonializmus mechanizmusait és azok dinamikáját az osztályviszonyokkal és a kapitalizmussal. A viktoriánus női szerepek és a házasság intézménye ellen lázadó anarchisták nem vették észre, hogy a rabszolgaság intézménye lehetetlenné tette a tartós kapcsolatok és a család kialakulását a rabszolgák számára, továbbá azt, hogy a fekete nőknek ugyanúgy kellett dolgozniuk, mint a férfiaknak. A fekete, mexikói, kínai származású és más „színesbőrű” nőknek még a századforduló idején is küzdeniük kellett azért, hogy családi egységeiket fenn tudják tartani az ellenséges kulturális környezetben. A századforduló fekete feministái ezért, ellentétben a túlnyomórészt fehér anarchista nőkkel, az erős házasságért és családért szálltak síkra. Bár egyes posztkolonialista anarcha-feministák szerint vannak még figyelmen kívül hagyott hangok, az utóbbi évtizedekben az anarcha-feminizmus képviselői is törekszenek a korábbi etnocentrikus látásmód meghaladására, a nemen és az osztályon kívül a rassz, az etnikum és egyéb szempontok elméleteikbe és gyakorlatukba való integrálására.

Az anarcha-feminizmus jelentős hatással volt az ökofeminizmus irányzatára, Nacy Tuana és Rosemarie Tong szerint „az ökofeministák helyesen jegyzik meg, hogy az anarcha-feminizmus kivételével nem létezett olyan feminista szemlélet, amely felismerte volna a természet/kultúra szétválasztás begyógyításának jelentőségét.” Ahogy az anarcha-femizmus szerint a nők elnyomása, úgy az ökofeminizmus szerint a környezeti pusztítás is a patriarchátusban és a férfiasnak nevezett értékekben gyökerezik. Az ökofeministák szerint a nők úgy szabadíthatják fel magukat a patriarchális elnyomás alól, hogy a „női természethez” igazodnak.

A kortárs anarcha-feminizmussal foglalkozó írók/teoretikusok között találjuk L. Susan Brownt, Elaine Leedert, Peggy Korneggert, Martha Acklesberget, Wendy McElroyt, Carol Ehrlich-t, Germaine Greert, az ökofeminista Starhawkot, Lilithet és Valerie Solanast, a csoportosulások és szervezetek közt pedig a bolíviai Mujeres Creando kollektívát, a Radical Cheerleaderst, a spanyol La Eskalera Karakolát és a Bostonban évente megrendezett La Rivolta! konferenciát.

| További lehetőségek...

Hozzászólások (6)

...
Írta: Tannhauser, augusztus 25, 2011

A punk korszakban is komoly hagyománya volt az anarchiának, és az ezzel kapcsolatos egyenlőségi mozgalmaknak.

• 
• +0
• 
• 

...
Írta: palmoni, augusztus 25, 2011

Elég sokan vannak (valószínűleg a punkok nagy része is), akik "anarchistának" vallják magukat, vagy dobálóznak a fogalommal, de valójában nem foglalkoznak igazi rendszerkritikával. Ők valamilyen leegyszerűsített életmód-anarchizmust próbálnak követni, ami kb. azt jelenti, hogy nem vállalnak felelősséget semmiért, és elsősorban bulizni meg társasági életet élni akarnak. Esetleg közösségeket is létrehoznak, de ez sem jelent igazi alternatívát. Az anarchizmus komoly ideológia, de persze ugyanúgy kiárusították/kiárusítják, mint bármilyen más rendszerkritikai irányzatot, és így teszik nevetségessé.

A feminizmus szerintem sem működhet jól a gazdasági-politikai kizsákmányolás, az elnyomás összes formájának bírálata nélkül.

• 
• +2
• 
• 

...
Írta: Rita, augusztus 25, 2011

Ismertem punkokat, de összesen egy olyanról tudok, akinek fogalma is van az anarchizmusról... Persze attól lehet több is, mert nem lehet tudni, ki mit olvas otthon - de mindenhova bekarikázott A betűt firkálni nem hiszem, hogy elég.

• 
• +0
• 
• 

...
Írta: Tannhauser, augusztus 25, 2011

Áh, én nem a VBK-n felnőtt Pozsonyi Ádámokra gondoltam punk néven, hanem arra a mára már megöregedett kemény magra akiknek a hőskorban elege volt mindenből, és valami újba akartak kezdeni "semmi hatalmat senkinek". Elegyítették az egyetemi filozófiát a mindennapok útszéli bölcsességeivel. Hatott rájuk a kapitalizmus és a marxizmus kritikája, valamint a szabadságeszmény kiteljesedése. Csak azzal az kitétellel, hogy ők nem társadalomként gondoltak magukra hanem csupán individuumok összességeként. A témában amúgy érdemes utánajárni az orosz szálnak is, például Bakutyinnak:
"Bakunin, declaring that “the passion for destruction is also a creative urge,” refused to accept a piecemeal approach; a violent revolution, sweeping away all existing institutions, was in his view the necessary prelude to the construction of a free and peaceful society.
Although the individualism and nonviolence implicit in Proudhon’s vision have survived in peripheral currents of the anarchist tradition, Bakunin’s stress on collectivism and violent revolutionary action dominated mainstream anarchism from the days of the First International down to the destruction of anarchism as a mass movement at the end of the Spanish Civil War in 1939.

• 
• +0
• 
• 

...
Írta: palmoni, augusztus 26, 2011

Az is kérdés, hogy kit nevezünk punk-nak.

• 
• +0
• 
• 

...
Írta: Rita, augusztus 26, 2011

Én abból indultam ki, hogy az punk, aki punknak nevezi saját magát. Szubkultúrához való tartozás esetén nincs semmiféle objektív mérce, vagy független bizottság , ezért az öndefinícióból kell kiindulni. Minden más felfogás csak "trú" vs. "pózer" vitát szül. Egy szubkultúra jelentését a magukat oda sorolók alkotják és változtatják - persze, és ez a gótnál is tapasztalható - nem mindig abba az irányba, ami a régebbi tagoknak tetszésére válik, ill. az elődök elveivel összhangban van.

• 
• +1
• 
•