Szokásos torzítás: "az emancipált nők boldogtalanok"
Módosítás dátuma: 2011. december 26. hétfő, 19:13 Írta: Antoni Rita 2010. július 24. szombat, 16:31
Látszólag kimeríthetetlenek, a valóságban azonban szánalmasan egyszerű sémákba illeszkednek és egy perc alatt megcáfolhatók azok a koholt vádak, gyenge lábakon álló érvek és átlátszó stratégiák, melyekkel megkísérlik a feminizmust elmarasztalni, és a feminista nőket lejáratni. Ezúttal a férfiidentifikáció vádját, és a boldogtalanság feltételezését veszzük górcső alá.
"Ne akarjatok azok lenni, amik nem vagytok" - kapjuk például a kioktatást a feminizmus ellenlábasaitól. Azon túl, hogy azt, hogy mi vagyok, és mi akarok, akarhatok lenni, a leghitelesebben én magam dönthetem el, fontos hangsúlyozni, hogy a "lenni" a mi olvasatunkban nem örökérvényű meghatározottságként, hanem társadalmi konstrukcióként értendő. "A feministák férfiak akarnak lenni" - hangzik ezzel összefüggésben az abnormalitás mezsgyéjére száműző vád, mely igencsak összemossa a biologikumot és az ideologikumot. Attól, hogy valaki autentikusan kíván élni, élete minden területén autonóm döntéseket kíván hozni, és, Sándor Klára megfogalmazásában, "nem hajlandó másodrangú állampolgárként élni", még nem "férfi akar lenni", legfeljebb megkérdőjelezi azt a társadalmi tévhitet, hogy az autonómia, az önmegvalósítás, a művészet vagy éppen a vezetői szerep 1. csak a férfiak osztályrésze lenne, 2. kizárja az interperszonális kapcsolatokat. A feminista nem férfi akar lenni, hanem kiterjeszti vagy újradefiniálja a nőiséget, és megkérdőjelezi a társadalom által "nőiesnek" ítélt szerepek, tulajdonságok, törekvések természetes és az egyén számára kielégítő mivoltát.
"Férfinak születtem" - jelentette ki barátjának Carson Mccullers, később azonban úgy fogalmazott, hogy "maszkulin álmaim vannak" - ami pusztán annyit tett, hogy nem vonzotta nőieségnek az 50-es évek, háború utáni Amerikájában előírt megélési módja (melyhez kísértetiesen hasonlítanak a "család védelme" érdekében ma, Magyarországon sulykolni kívánt minták!), és művészi önmegvalósításra vágyott. "Fiús" karaktereiről mind elmondható, valójában nem férfiak akartak lenni, hanem szabadok.
Beauvoir is leírja pszichoanalízis-kritikájában, hogy a "péniszirigység", ha létezik is, nem a konkrét szervre, hanem az apa privilegizált státuszára irányul. (Ugyanígy az állítólagos Öidipusz-komplexus is betudható ennek.) Nekünk, feministáknak a tévhitekkel ellentétben semmi bajunk azzal, hogy nők vagyunk. Úgy véljük, egy adott nemhez tartozni tény, állapot, önmagában sem pozitív, sem negatív. Azzal van bajunk, amit a társadalom, közgondolkodás, média, politika a "nőiséghez" kapcsol.
Nagyon átlátszó volt egyébként mindig is a (hegemón) férfiuralmú berendezkedés, ugyanis a nők hátrányos helyzetét a férfiak imáikban, megkönnyebbült hálálkodásaikban ők maguk elismerték:
"A férfiak mindig s mindenütt fennen hirdették, hogy ők a teremtés koronái. "Áldassék az Örökkévaló, a mi urunk és minden világok ura, hogy nem teremtett asszonynak" - így imádkoznak reggelente a zsidó férfiak, miközben hitveseik megadással mormolják: "Áldassék az Úr, hogy megteremtett, akarata szerint." Amikor Platón hálát adott az isteneknek jótéteményeikért, első helyen azt említette, hogy szabadnak teremtették, nem rabszolgának, második helyen, hogy férfinak, nem nőnek."
Fel lehetne hozni ellenérvként, hogy A második nem 1949-ben íródott, ráadásul a kiemelt rész az ókorra vonatkozik, DE amikor nyelviskolás csoportomat egy tankönyvi feladat kapcsán megkérdeztem, szívesen lennének-e a akár egy napra a másik nem tagjai, a férfiak kevésbé lelkesedtek, azt mondták, nem szeretnének nők lenni (egyikük a sok szenvedéssel indolkolta...), míg a nők szinte mind azt válaszolták, hogy szívesen kipróbálnák, milyen lehet férfinak lenni. Egyikük meg is indokolta: a státuszban foglalt szabadság vonzza, akár a testhez való fesztelenebb hozzáállás, akár a lehetőségek, illetve a kapcsolatokban való domináns(abb) pozíció terén.
Tehát akár azt is mondhatjuk, hogy azt, hogy (az aktuális társadalomban) nőnek lenni rossz, nem a nők találták ki, hanem a férfiak. (Főleg, hogy a nőket ritkán kérdezték meg, a férfiak sokszor gondolták úgy, hogy joguk van a nők nevében beszélni, a nők helyett nyilatkozni.) Így egyértelművé válik, hogy a "ne akarjatok lenni azok, amik nem vagytok" nem más, mint álságos kísérlet a nők (férfiak által kijelölt) helyükön tartására.
A nőket ritkán kérdezték meg, mondtuk az imént, és helyettük válaszoltak, válaszolnak, olyan magánjellegű és szubjektív dologról is, mint a boldogság. A konzervatívoktól, antifeministáktól gyakran halljuk az "érvet", miszerint a hagyományos nemi szerepek korában milyen boldogok voltak a nők, ma pedig milyen boldogtalanok. És a csúnya, gonosz, "karrierrista", önmegvalósító, bla-bla-bla nőnél mennyivel "boldogabb" az otthonmaradó háziasszony (hiába az igyekezet, szerintem nem lesz ebből újra divat...), a szervilis, "mosolygó" keleti nő, vagy akár a "vidám prostituált". Esetleg előrángatják a 40 éves nőt, aki "sír", hogy szülne, de nincs kinek. Érdekes, én nem ismerek olyan nőt, aki megbánta volna, hogy fiatalon autentikus döntést hozott, és akkor vállalt gyereket, amikor valóban szeretett volna, illetőleg ha nem akart, nem vállalt. Olyan esetről viszont jóval többet hallottam, hogy az adott nő a konzervatív szellemben hozott döntését később megbánta: azt, hogy a társadalmi elvárásokat saját igényeihez, hajlamaihoz, személyiségéhez képest előtérbe helyezte... De mivel erre rá lehet fogni, hogy esetleges egyéni tapasztalat, nézzük, hogyan vélekedik néhány feminista szerző, pl. Beauvoir: "A boldogság" szó jelentése homályos, nem tudni, miféle autentikus értékeket takar; nincs módunk mások boldogságát felmérni, mi sem könnyebb tehát, mint kijelenteni, hogy az az állapot boldogítja őket, amelyet rájuk akarunk kényszeríteni, példának okáért a stagnálás, azon az ürügyön, hogy a boldogság a változatlanság" (A második nem, 26.) Susan Faludi kommentárja is megfontolandó (in Backlash) - a kérdőíves felmérés sem mindig megbízható, hiszen a konformizmus, az elnyomó normák internalizálása is megakadályozhatja az egyént, hogy bevallja, valójában a rákényszerített állapot nem teszi boldoggá. Mint Betty Friedan feltárja, az elszigeteltség is az okok közt szerepel: a középosztálybeli háziasszonyok, miután megtudták, hogy másokat sem tesz boldoggá ez az állapot, tömegesen vallották be, hogy őket sem ("the problem with no name"), de féltek elmondani, mert egyéni defektnek vélték, hiszen a médiából stb. mindenhonnan az ömlött rájuk, hogy így kell boldognak lenniük.(Betty Friedan: The Feminine Mystique, bevezetés)
És az a legszomorúbb, hogy nem mondhatjuk 100 százalékos bizonyossággal, hogy mindez milyen távol van.
Hozzászólások (5)
Írta: Limanna, július 26, 2010
Núr!
Ezt a problémát amit te itt leírsz, szintén az okozza, hogy a társadalom a nők reprodukciós munkáját nem becsüli meg. Nagyon összefügg vele. Hiszen a nő ugye mikor gyereket szül, akkor nemcsak önmagának, hanem a társadalomnak. DE TELJESEN MAGÁRA VAN HAGYVA! SŐT KISZOLGÁLTATOTTSÁG NEKI AZ ANYASÁG!
Nem beszélve arról, hogy az anyaság állandó szentségének az emlegetése mellett az anya tekintélyét rombolja a nők meg nem becsülése, amiben élen jár gyakran a férj. Ne szépítsük a dolgot. Tapasztaltam több családnál, hogy gyakran a gyerekek az anyjukkal pontosan olyan durván viselkednek ahogy az apjuk.
Egy másik családnál egy tüneményes magas műveltségű anya, aki vezető pozícióban dolgozott, mesélte el nekem, hogy neki nagyon rendes a férje, aki nagyon jóban volt az ő szelíd csendes édesapjával, azaz az apósával. Mikor lerobbant a kisöreg és ágyba fekvő beteg lett, akkor természetes volt, hogy az asszony magához vette ápolni. Kis idő múlva megdöbbenve tapasztalta, hogy azt a csendes jó embert, az ő édesapját a férje elkezdte utálni, mert vele foglalkozott (!!!) amíg ápolta.
Gyakran volt emiatt közöttük összezördülés, míg a nagypapa meg nem halt és a két lánya az apja mellett foglalt állást ezekben a vitákban. Akkor döntötte el, hogyha ő lerobban szociális otthonba megy. Nem azért mert a két lánya nem ápolná, hanem a saját tapasztalata alapján biztos abban, hogy a lányai férjei is hasonlóan viselkednének.
Ilyen viszonyok mellett nem várható el a nőktől, hogy az anyaságának örüljön.
És az sem, hogy az a gyerek aki azt tanulta meg, hogy az anyja egy felmosórongy, az utána az anyját gondozni fogja.
Ennek köszönhető, hogy nagyon sok idős anya reszket a gondolattól is, hogy arra szoruljon, hogy a gyerekei ápolják ha lerobban.
Ezt a problémát amit te itt leírsz, szintén az okozza, hogy a társadalom a nők reprodukciós munkáját nem becsüli meg. Nagyon összefügg vele. Hiszen a nő ugye mikor gyereket szül, akkor nemcsak önmagának, hanem a társadalomnak. DE TELJESEN MAGÁRA VAN HAGYVA! SŐT KISZOLGÁLTATOTTSÁG NEKI AZ ANYASÁG!
Nem beszélve arról, hogy az anyaság állandó szentségének az emlegetése mellett az anya tekintélyét rombolja a nők meg nem becsülése, amiben élen jár gyakran a férj. Ne szépítsük a dolgot. Tapasztaltam több családnál, hogy gyakran a gyerekek az anyjukkal pontosan olyan durván viselkednek ahogy az apjuk.
Egy másik családnál egy tüneményes magas műveltségű anya, aki vezető pozícióban dolgozott, mesélte el nekem, hogy neki nagyon rendes a férje, aki nagyon jóban volt az ő szelíd csendes édesapjával, azaz az apósával. Mikor lerobbant a kisöreg és ágyba fekvő beteg lett, akkor természetes volt, hogy az asszony magához vette ápolni. Kis idő múlva megdöbbenve tapasztalta, hogy azt a csendes jó embert, az ő édesapját a férje elkezdte utálni, mert vele foglalkozott (!!!) amíg ápolta.
Gyakran volt emiatt közöttük összezördülés, míg a nagypapa meg nem halt és a két lánya az apja mellett foglalt állást ezekben a vitákban. Akkor döntötte el, hogyha ő lerobban szociális otthonba megy. Nem azért mert a két lánya nem ápolná, hanem a saját tapasztalata alapján biztos abban, hogy a lányai férjei is hasonlóan viselkednének.
Ilyen viszonyok mellett nem várható el a nőktől, hogy az anyaságának örüljön.
És az sem, hogy az a gyerek aki azt tanulta meg, hogy az anyja egy felmosórongy, az utána az anyját gondozni fogja.
Ennek köszönhető, hogy nagyon sok idős anya reszket a gondolattól is, hogy arra szoruljon, hogy a gyerekei ápolják ha lerobban.
-
- +1
-
-
Írta: Katica, július 26, 2010
nem is olyan régen olvastam valami kutatást, hogy a kapcsolatok nagy része "azért" bomlik fel, mert valamelyik szülő ápolásra szorul. meg hát lehet látni, hogy hány nőt hagy ott a férfi közvetlenül gyerekszülés után. merthogy kevésbé élvezheti a nő életenergiáit, munkáját, kiszolgálást, hiszen ott egy ápolandó öreg, vagy egy csecsemő, aki elveszi ezeket az energiákat a férfitól.
(ahelyett, hogy a férfi is kivenné a részét az ápolásban-gondozásban)
(ahelyett, hogy a férfi is kivenné a részét az ápolásban-gondozásban)
-
- +1
-
-
Írta: Vasszűz, augusztus 01, 2010
Igen, az ilyen házasság teljesen leszívja a nő energiáit. Mind fizikailag, mind érzelmileg.
Így tényleg nehéz örülni a gyereknek, pedig az, az anyaság tényleg teremtés (most nem nagyon izgat, ki mit gondol rólam ezért
).
Az a férfi, aki meg nem foglalkozik a gyerekével, meg sem érdemli.
Így tényleg nehéz örülni a gyereknek, pedig az, az anyaság tényleg teremtés (most nem nagyon izgat, ki mit gondol rólam ezért
). Az a férfi, aki meg nem foglalkozik a gyerekével, meg sem érdemli.
-
- +1
-
-
Írta: Vasszűz, március 18, 2011
Na most nem tudom, hova, akkor ide. Egész jó kis írás (a freemailről kilépve nem ezt a címet írta ki az origo, hanem valami olyat, hogy "Bizonytalan nők, megalázott férfiak" - ilyenről szó sincs a cikkben.)
http://www.life.hu/sztarszerzo...irasa.html
http://www.life.hu/sztarszerzo...irasa.html
-
- +0
-
-
Szóljon hozzá Ön is!
Kérjük, hogy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni. Ha még nincs fiókja, akkor regisztráljon!
Hiszen egy meglévő, egészséges, szép gyermeket. a saját vérünket megbánni látszólag csakugyan szülői szeretetlenséget jelez, holott aki így érez, az max. azt a tényt reflektálja, hogy szülőnek lenni minden esetben emberpróbáló feladat és egyre több esetben hálátlan dolog. Kivált a nők esetében, akik ebbe jóval többet feccolnak.
Ezért sok nő lehet, hogy nem mondja ki, hogy megbánta, hogy akkor és ott, ennyi gyereket vállalt, viszont ha érettebb fejjel újra kezdhetné a családalapítást, biztosan nem vállalna (annyi) gyermeket. Vagy nem attól a partnertől.
Mert azt megint csak a tapasztalat mutatja meg a terhességbe hirtelen beleugrott vagy belekényszerült anyáknak, hogy a több évtizedes gyermeknevelés folyamán mennyire nem mindegy, hogy ki annak a gyereknek az apja...
Másfelől a ma felnövekvő generációk egyre önzőbbek (bár ennek egyik oka éppen a nevelés és a szülői majomszeretet), plusz egyre korábban elkapja őket a média -net általi társadalmi gépszíj, aztán a mást képzelő szülői ház csak küszködik a széllel szemben...
Ezért úgy gondolom, hogy szülőnek lenni ma kivált hálátlan feladat, és az a sok meg nem született gyerek, akik miatt csökken a magyar népesség, nemcsak az anyagi korlátokat, de ezeket az egyre szaporodó erkölcsi aggályokat is tükrözi.
Másfelől szép és idillikus a nagycsalád, de a szociális otthonban magányosan haldokló öregasszonyok többsége éppen a nagycsaládosok közül kerül ki, ahol az egyik gyerek a másikra mutogat, és lökdösik a szegény öreget jobbra meg balra, Egerből Pécsre, onnan Sopronba majd Bicskére, havonta váltogatva a helyszíneket és a családi környezetet a rákkal küszködő 80 éves szülő életében,
ahogy azt az én első férjem nagymamájával évekig csinálták a szerető gyermekei és a még szeretőbb házastársaik, hogy a végén fél évnyi magányos szenvedés után egy húgyszagú elfekvőben, idegen, borzadó nővérkék mellől szólítsa el a halál.
Akkor én huszonéves voltam, de nagyon rossz volt ezt végignézni, és igazán mégcsak azt se mondhatom, hogy ezek a gyerekek nem szerették volna az anyjukat...
De ahol 1-2 gyerek van, ott nyílván a szülő jóval kevesebbet vállal és áldoz, ugyanakkor mégis kisebb eséllyel végzi így...